Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára
Palack az ismeretlen jövendő számára Az összegező jellegű művek esetében általában ugyanazok a gondok, problémák merülnek fel, mint a nemzeti irodalomban. Nevezetesen: 1. Milyen alapvető kritériumokra építse tanulmányát, monográfiáját a szerző, hogy szándékai, célkitűzései rendszert képezzenek; 2. Mik azok a meghatározó elvek, feltételek, melyek egy irodalmi mozgalom vagy korszak megírásában követendők. Az irodalomtörténetírás során az elmúlt évtizedekben általában két rend- szerralkotó egyéniség munkájára szoktak hivatkozni. Horváth János (A magyar irodalom fejlődéstörténete; 1922, Bp. 1976), illetve Lukács György 1910-ben írt tanulmányára , Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez). Ez a két tanulmány az irodalomtörténész számára két rendszeralkotó elvet fogalmaz meg. Egyrészt az irodalom fogalmát, másrészt az esztétikai és a szociológiai feltárás elvét. Horváth János szerint az irodalom fejlődéstörténetének rendszerező alapelve maga az irodalom fogalma. Azzal, hogy a rendszerezés (szintézis) szervező elvének tekinti az irodalom „fogalmát”, némileg módosította az irodalmi alkotás születésének és befogadásának folyamataként létrejött világkép szerepét^ olyan jegyeket is tulajdonít neki, amilyen az önmagát író szöveg, az önmagát teremtő műalkotás felismerése. Ahogy leírja a 19. századi magyar irodalomtörténet-írás négy fokozatát, ezzel a zsugorodó fejlődéstörténettel érzékelteti azt is, hogy az irodalomtörténet „ne az írók történeté’, hanem az „irodalom történetelegyen, tárgya pedig a műalkotás egésze. Az irodalom fogalma meghatározásában és a „fogalmi nyelv” megalkotásában Horváth János szerint az irodalomtörténet és irodalomkritika érdekelt. És mivel „az irodalom fogalma nem állandó, hanem történelmileg alakuló, változó fogalom” (Horváth. János), ebből következik, hogy koronként változik az is, mit tekinthetünk irodalomnak. Lukács György az irodalomtörténeti kutatás alapvető módszereként a szociológiának és az esztétikának az együttes alkalmazását tekinti. „Ez csak az állandót keresi azokban a jelenségekben, amiket irodalmiaknak szoktunk nevezni, az csak a változások leírását és azok okait. Az irodalomtörténet az elé a paradox feladat elé van állítva, hogy e két szempontot egyesítse: keresse az állandót a változóban és a változót az állandóban: keresse az esztétikai absztrakciókban megfogalmazott formák fejlődési lehetőségeit, útjait, tendenciáit és egyszersmind az egyes irodalmi művek (és hatásaik) ezerfelé ágazó szövevényében az állandót, a visszatérőt, a törvényszerűt.” Az állandó ezek szerint a művekben fellelhető (esztétikai) érték lesz, a változó pedig a szociológiai háttér, a formák mögött érzékelhető rendszer. Itt jegyezzük meg, hogy a francia író, kritikus, Roland Barthes, részben az egzisztencializmusra és a freudizmusra támaszkodva — Lukácshoz hasonlóan — ugyancsak a társadalmi tartalomtól függően vizsgálja a művet, ő a történelmet és a pszichológiát tartja meghatározónak. Napjainkban nyilván más szempontok, elvárások is megjelentek az irodalomtörténet-írással szemben. Ezek közé tartozik a recepcióesztétika is, mint a
