Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - Gál Sándor : Kétlábú szék (regényrészlet)
GÁL SÁNDOR fogottan általában takarmányt és alomszalmát fuvaroztak az istállókba —, az istráng hurkát rávetettük a kétkerekű cséza kisefájára, s az egykori kúria parkjában meghúzódó tiszti lakás felé vettük az irányt, ahol Klein Barnabás lakott. Amíg a két agglegény átöltözött, s összeszedte a vadászathoz szükséges cókmókot, én a lóra ügyeltem, bár erre nem volt semmi szükség. Alig félóra múltával kétkerekű csézánkat már a közeli folyó ártere felé húzta szolgálati deresünk. Egy ideig csak a lópaták zaja kísérte utunkat, de nem sokkal később, hogy kiértünk a határba, Klein Bekére terelte a szót. — Berontott hozzám ez a barom keretlegény, és megfenyegetett. — Várható volt — mondta erre Labancz úr. — Helytelenül jártál el, amikor felvetted. — Felvetették velem, ami értelemszerűen nagy különbség — helyesbített Klein Barnabás. — A járáson nyomatékosan tudomásomra adták, hogy Beke r epatriált, s mint ilyennek többletjogai vannak. — Igen — így Labancz úr. — Nyilvánvaló, hogy rá is vonatkozik az az enyhítés, ami a volt Hlinka-gárdistákat is megilleti. Végül is — kérdezte kisvártatva —, mi a jófenét akart? — Valahonnan tudomására jutott, hogy egy-két lánnyal elszórakoztam... A továbbiakban erről úgy beszéltek, mintha ott se lettem volna. Végkicsengése az egésznek bennem a Labancz úr által felolvasott idézet valamiféle lecsapódását, gyakorlati összegezését idézte fel, de csak egészen halovány kontúrokban, mintha valaminek a visszfénye derengett volna ki a szavak mögül. A „diri” az „adok-kapok” örömkiegyenlítődését magyarázta, bár — s ez nyilvánvalóvá vált előttem hamar — ebben a kérdésben bizonyára mélységes volt közöttünk, s elég régóta, az egyetértés. Amikor pedig leértünk az ártéri horhas nádasok világába, ezt az egészet Bekéstül-mindenestül elfelejtették. Ettől kezdve mindennek más volt az értelme, értéke és iránya. Rövid haditanács után el is indultunk; én középen, két oldalamon pedig az agglegények a sörétes puskákkal. A betakarított szántóföldekről ide szorult, ebbe az ártéri takarásba az apróvad zöme, így hát hamarosan felelgetni kezdtek egymásnak a duplacsövű puskák. Esett néhány kakas, felbukfencezett egy-egy nyúl is... Nekem az volt a dolgom a „hajtáson” túl, hogy az elejtett vadat jól látható helyre összegyűjtsem. Cipelni egyébként se bírtam volna. A hajtás befejeztével aztán a csézára raktuk a zsákmányt, majd egy arra alkalmas tisztáson, két matuzsálemi kort megért ártéri fűzfa mellett elkészítettük a terítéket, és én ismét szemtanúja lehettem a tiszteletadás hagyományos szertartásának, azzal, hogy Labancz úr most még két komoly máglyát is rakott, amelyek fényében a korán jövő alkonyat valóságos ünnepi hangulatot és a kegyelet méltóságát ébresztette föl bennem. Ezt a kellemes, mondhatni, emelkedett hangulatot aztán a vacsorára kapott üreslecsó — kolbász és tojás nélkül készült — a lehető legteljesebb mértékben tönkresilányította. Merthogy éhes voltam a délutáni portyától kegyetle
