Irodalmi Szemle, 1997

1997/11-12 - Ady Endre versei: Ki látott engem, Sípja régi babonának, Követelő írás sorsunkért, Megmaradok virágos mezőkön

ADY ENDRE VERSEI

Add ide, Istenia sorsomat,

Enyémet is add valahára, Együtt-laktok s ha szivem rohad, Hagyd reám már szivem és sorsom.

Beteg sors, szív, de lakó-házad. Szívem, ha öli szent szeszélyed,

Eg gyek voltatok a sorsokkal:

Isteni szív ez s mégsem lázad.

Szívemben élsz, sétálgatsz, uram,

De tartozol is a szivemnek, Alázatosan, nyomoruan Kérlek: add nekünk a mi sorsunk.

Mi: jó társad, jó gazdád voltunk,

Ne lázíts föl ily hív szolgákat, Hallod, uram, hallod-e, hallod?! — Mi magunkat kérjük, a sorsunk.

S ha sorsunkat ide nem adod,

Majd megkeressük ezt a sorsot, Sorsunkat a büszkét s nem vakot, Amilyen a tied: bocsáss meg.

Megmaradok virágos mezőkön

Virágosak bár ma is a mezők, Elmaradtak a híd gerjedezők 5 csak a gyűlölők dühe gyűlt meg.

Lelkendezők hangos hadja szaladt Utánam a nevető Nap alatt,

Jó voltam nekik: dieses és bátor.

S mégis és mégis ma vagyok: Magam: Olcsó szegődtek hadja odavan S gyönyörűen és sokan üldöznek.