Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - HAGYOMÁNY - Liszka József: „Német szón voltam Hidason...”
LISZKA JÓZSEF szélesebb földrajzi keretek között (akár Európán kívüli viszonylatokban is) megvizsgálni! Az alábbiakban jelen dolgozatunk térségének földrajzi körülhatárolása és természetföldrajzi, gazdasági, etnikai és társadalmi viszonyainak bemutatása után a jelenség kisalföldi adatait összegyűjtve és rendszerezve mutatjuk be, mindezt összefüggésbe hozva az adott vidék irányadó gazdasági kapcsolataival. 1. A vizsgált terület földrajzilag a Kisalföldnek a mai Szlovákia területére eső része. A térség déli határát viszonylag könnyű megrajzolni, hiszen az a Duna Pozsony és az Ipoly-torkolat közötti szakaszával, illetve 1918-tól többé-kevés- bé a szlovák—magyar államhatárral azonos. Az ehhez körívesen csatlakozó nyugati—északi—keleti határvonalat már jóval problematikusabb pontosan, vonalhatárszerűen kijelölni. Sokkal inkább egy szélesebb-keskenyebb átmeneti zónával kell számolni, mind természetföldrajzi, mind kulturális értelemben, s csupán amolyan segédvonalként alkalmazható a Pozsony—Boldogfa—Szered— Nyitra—Verebély—Kálna—Ipolyszakállos helységek összekötésével kijelölhető határszakasz Ez a terület nagyobbrészt teljesen síksági, déli részein a múlt században még erősen vízjárta, mocsaras vidék volt, míg az északi inkább (gyakran erdőkkel, ligetekkel is tarkított) dombos, lankás. A lakosság fő megélhetési forrása a 19. század második felétől az állattartással kiegészített szántóföldi földművelés, elsősorban gabonatermesztés (ezt megelőzően a mocsarak lecsa- polása, a folyók szabályozása előtt a zsákmányoló gazdálkodás, a nagyarányú külterjes állattartás és az ártéri rétgazdálkodás dominált). Mindezt északon, északkeleten jelentősebb szőlő- és gyümölcstermesztés is kiegészítette. A Dunán és a bele torkolló nagyobb folyókon (a Vágón és Garamon, illetve részben az Ipolyon) jelentősebb halászat, valamint a vizekhez, mocsarakhoz kapcsolódó mesterségek (nád- és gyékényfeldolgozás, aranymosás, vízimol- nárság stb.) virágzott nagyobb mértékben a múlt század második feléig, de lényegében a 20. század első évtizedéig. Az itt lakók terményeikkel (elsősorban vágómarhával, gabonával, hallal stb.) a környező nagyvárosok (Budapest, Pozsony, Bécs) piacain jelentek meg, de távolabbi vidékekre (Cseh- és Morvaországba, Németországba) is eljutottak. Ennek a nagymérvű kereskedelemnek köszönhetően jellegzetes mesterségek is kialakultak, mint például a komáromi szekeresgazdák munkaköre, akik fuvarozással segítették a vidék kereskedelmi életét. Az itteni állatvásárokat előszeretettel látogatták morva, cseh, lengyel, német, szlovák kereskedők is, A szenei állatvásárokkal kapcsolatban például Fényes Elek a következőket írja a 19. század közepén: „Legnagyobb nevezetessége híres marhavásárjában áll\ mely az egész országban méltán az elsők közé tartozik; mert itt minden hétfőn több száz darab hizlalt ök
