Irodalmi Szemle, 1997

1997/10 - HORIZONT - Lengyel László: Ezredvégi béke

LENGYEL LÁSZLÓ

A jelcini-primakovi „pétervári” politika az 1923-as stresemanni német teljesítési politikára (policy of fulfillment) emlékeztet. Oroszország — miként 1923-ban Németország — fölmérte, hogy szüksége van a nyugati segítségre, hogy magát pénzügyileg stabilizálhassa és megerősíthesse. A teljesítési politika lehetővé teszi nemcsak a nyugati segélyek megszerzését, hanem annak a „lélegzetvételnyi szünetnek” (perediskának) a megszerzését is mely nélkül Oroszország aligha konszolidálódhat.

„A Németország támogatásáról elhangzott korabeli brit érvek bizonyos hasonlóságot mutatnak a Jelcin-korszakban Oroszország megsegítését szorgalmazó amerikai javaslatokkal. Egyik esetben sem mérték fel azt, hogy mi történik, ha az éppen támogatott politika ’sikerrel jár’. Ha a teljesítési politika sikerül, Németország fokozatosan megerősödik, és abba a helyzetbe kerül, hogy ismét fenyegetheti az európai egyensúlyt. Hasonlóképpen, ha a hidegháború utáni Oroszországnak szánt nemzetközi segélyprogram eléri a célját, a növekvő orosz erőnek bizonyos geopolitikai következményei lesznek a korábbi orosz birodalom szomszédságában.” — fejtegeti Henry Kissinger.

Kissinger hozzáteszi: „Amerika előrelátóan cselekedett, amikor gazdasági segítséget ajánlott a hidegháború utáni Oroszországnak; mihelyt azonban Oroszország gazdaságilag talpra áll, bizonyosra vehető, hogy a szomszédaira nehezedő nyomása növekedni fog. Érdemes talán ezt az árat is megfizetni, de hiba lenne figyelmen kívül hagyni.”5

A jelenlegi orosz teljesítési politika alapelve: „előbb orosz gazdasági és politikai stabilizáció és csak utána foglalkozunk mindazzal, ami határainkon kívül került”. Az erőszakos terjeszkedés költséges és fölösleges. Politikailag nem stabilizálja Oroszországot, és gazdaságilag sokba kerül. Politikailag és katonailag izolacionista, gazdaságilag a nyitás híve. A teljesítési politika két feltételezésen nyugszik: egyrészt szeretne a győztesek oldalára kerülni a vesztes pozíciójából, és kihasználni a győztesek — az Egyesült Államok, Japán és az európai hatalmak — ellentéteit, Oroszország bízik az új Rapallóban, illetve Kínától tanulja, hogy kiválóan lehet manőverezni a nagyhatalmak és a versengő multinacionális vállalatok között.

Az orosz és szovjet-orosz politikatörténetből is ismerjük az előképet: a „szocializmus egy országban” buharini és részben sztálini politikáját a húszas évek közepéről, szemben a „permanens forradalom” politikájával és a „világforradalom perspektívájával”.6 A rapallói egyezmény után Szovjet-Oroszország felhagyott a „forradalom exportjával”, és a szovjet konszolidáció védelmét tűzte célul. A Buharin-Rikov-Sztálin vezette gazdasági vonal az „állampolgári békét”, a „gazdagodjatok meg” jelszavait adta ki, és a stabilizációhoz felhasználta a nyugati államok — elsősorban Németország — és a vállalatok segítségét. „A szovjethatalom csak a nyugati segítség révén állíthatta helyre a húszas évek5 Henry Kissinger. Diplomácia (PANEM-McGraw-Hill-Grafo, Budapest, 1996. 267—268.)

6 Nyikolaj Buharin A XIV. Pártkongresszus eredményeiről (In: Buharin-tanulmányok, Politikai füzetek, 8., Budapest, 1988.)