Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Majoros Sándor: Az ezüstszelence
MAJOROS SÁNDOR MAJOROS SÁNDOR Az ezüstszelence Azon az őszön, amikor az öcsém megszületett, váratlanul beállítottak hozzánk a budapesti rokonaink. Hajnalban jöttek — ma is jól emlékszem rá — és csupa sár volt a cipőjük. Nálunk Bácskában nagy eseménynek számított, ha valakihez magyarországi rokonok érkeztek, hiszen negyvennyolctól ötvennégyig tilos volt minden határon túli kapcsolattartás. Ám akkor elmaradt a szokásos szomszédjárás, és Dezső bácsiék — a feleségével és Babi nevű kislányával — valósággal elrejtőztek a belső szobában. Amikor apa bement hozzájuk, a kulcslyukon át próbáltam kifülelni, miről pusmognak. Nem hallottam semmit, de azt megláttam, hogy Dezső bácsi kivett a kofferből egy ezüstszelencét. Valaha ékszerdoboz lehetett, kicsiny kecskelábakkal, szőlőlevél díszítéssel, és biztosan értékes holminak számított, ám akkor úgy festett, mint egy széttaposott konzervdoboz. „Egy gellert kapott golyó trafálta el” — mondta Dezső bácsi. „Gondoltuk, nektek adjuk, hogy emlékezzetek ránk.” Másnap — vagy harmadnap? — a pesti rokonok elbúcsúztak tőlünk, és felültek a cservenkai gőzösre. Apa pénzt adott nekik az útra, hisz nem volt náluk dinár, meg egy kosár elemózsiát, mert úgymond: „Ausztria messze van.” Eldöcögött velük a vonat, s mi lehangolódva ballagtunk haza. Attól fogva apa hosszú időn át minden szabad percét a rádió előtt töltötte. Figyelte a Magyar- országról szóló híreket, pedig — gyerekfejjel azt hittem — akkor már nem volt kiért aggódnunk. Dezső bácsiék küldtek egy lapot Ausztriából, utána egyet Németországból, s végül vagy tízet Kanadából. Anya mindegyiket besüllyesztette a szelencébe, ami attól fogva legalább harminc évig ott díszelgett a konyhakredenc vitrinjében. A levelek egyre ritkábban érkeztek, s végül el is apadtak egészen, ám anya minden ősszel — október 23-án — kivette a szelencét a többi kacat közül, kirázta belőle a megsárgult leveleket, és mécsest gyújtott a helyükön. Mi pedig körülültük ezt a golyótépte csodalámpát, és a falra vetített ábrák között ismerős árnyképeket kutattunk. Dezső bácsiét meg Margit néniét, és persze Babikáét, akivel csak egyetlenegyszer találkoztam, mégpedig azon a bizonyos napon, amikor hozzánk menekültek. Sokáig nem is értettem, mi szükség van erre a procedúrára, ám a mécsgyújtás — és persze a szelence — idővel olyan fontos és jelképszerű kellékei let-
