Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Majoros Sándor: Az ezüstszelence
Az ezüstszelence tek az emlékezésnek, mint amilyen, mondjuk, egy szál virág. Ez a szelence kötött bennünket, bácskai magyarokat az őshazához, ez utalt arra, hogy valamiképpen mi is odatartozunk, s hogy a száműzetés, a kivándorlás s az összes ezzel kapcsolatos nyűg és nyavalya a mi vállunkon is teher. Épp ezért tudtuk megérteni Dezső bácsit, aki egyik levelében azt írta, hogy fél életét odaadná, ha még egyszer végigsétálhatna a Duna-parton. Nekünk nem volt Duna-par- tunk, viszont volt egy golyótépte ezüstszelencénk, amely eszünkbe juttatta azt, hogy az a szabadon sétálgatás egy olyan nagy, közös álom, amelybe minden törekvés belefér. Még most is őrzöm ezt az ereklyeként tisztelt szelencét, s időnként előveszem, megnézegetem Ilyenkor az jár az eszemben, hogy az a lövedék, amely megtépte, vajon hová „vezette” el balvégzetű energiáját. Mert hiszen az energia nem vész el sohasem. A kilőtt golyók ereje valamiképpenn elraktározódik az épületekben, s talán az ottlakókban is. Feszélyeznek bennünket a golyónyomokkal teleaggatott homlokzatok, mert visszautalnak arra, ami történt, s amire látható nyomok nélkül is illik emlékezni. A szelence persze egészen más. Ha mécsest rakunk belé, akkor világítótorony, ha pedig vitrinbe rakjuk, akkor kicsinyke múzeum, örökké figyelmet érdemel.
