Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Bisztray Ádám: Az óriás csizmája
Az óriás csizmája nők csendességű utcákon. Apám búskomoran sétált naphosszat fel és alá a lakásban, vagy rohant hátára kulcsolt kézzel. Ki se mozdult, enni se evett. A rádió mindig szólt; a Leonóra nyitánya. A világatlasz mindig előtte volt. Rádőlt a tus, amikor félretolta rajzait, könyveit az íróasztalon. London és a becserkészhető külföldi adók jóvoltából, ha ez jó volt, óráról órára tudta és jegyezte is, hány ezren özönlenek ki az országból, hogy telnek meg az új s újabb lágerek a határ másik oldalán. MEGLÁSD, FIAM VÉGE MAGYARORSZÁGNAK! Egy elmúlt nap is egész korszaknak számított, melyre reggelenként mégis új köszöntött. Ez a refrén azonban keserűbb és elviselhetetlenebb volt nekem, mint maguk a megtapasztalt tények, látott s hallott számadása, megírhatatlan krónikája e tragédiának. Anyánk a vészhelyzetre másképp reagált. Terveket szőtt, hogy családunk ebből a pokolból kijusson. Ez volt a baj, s hajnalokig hallottuk anyánk sűrű suttogását, ahogy apánkat akarta meggyőzni. MENJETEK KI, AZ ISTEN SZERELMÉRE, BÉCSBEN BERTA NÉNI SEGÍT! VIDD A FIÚKAT MAGADDAL, AHOGY LEHET! Egyszer valami robajlásra riadtunk fel. Apám a földhöz vágott, pozdorjává tört karosszék felett állt kócosán, pizsamában, és habzó szájjal ordította: CSÖND LEGYEN! EGY SZÓT SE ERRŐL TÖBBET! Anyám sírva futott ki a konyhába. HOZOK VIZET! ORVOSSÁGOT! Aztán itatta apánkat, nyugtatta, aki hörögve, elgyengülten ült az ágyon. A halál torka, szerencsés megmenekedésem a repülőaknától mindenképpen arra késztetett, nehogy hazamenjek. Úgyis láttam, ki mit csinál, mit gondol. Anyám apámat kerülgeti, s azt szeretné mondani szépségének-okosságának szuggesztivitásával, hangosan avagy suttogva és adagolva: MÁS EMBER ILYEN NEHÉZ IDŐKBEN A CSALÁDJÁRA GONDOL. TÉGED MÉG ARGENTÍNÁBA IS HÍVTAK EGYSZER. ITT CSAK VILLANYSZERELŐ VAGY, AKIT KIZSIGERELNEK AZ ADÓVAL. ITT NEM BECSÜLNEK MEG SOHA, TALÁLMÁNYAIDDAL SEM MÉSZ SEMMIRE! Apánk persze érzi ezt a becserkészést, de úgy tesz, mintha nem is volna. Tehát kezdi újrarajzolni azokat a pauszlapokat, melyekre ráfolyt a tus, mert ügyetlenül nyitotta fel a Világatlaszt. A két nagymama pedig éli saját életét a házban. Nannyó főzi a krumplilevest, és felverte már a tojásokat a bundáskenyérhez. Szeretne asztalt téríttetni, de kisöcsém biciklijét szétszedte, kínlódik lent a műhelyben, nehogy észrevegyék, nem tudja összeszerelni. Emmi mama kártyát rak ki a kerek diófaasztalon, kekszet rágicsál közben, előtte a pohár víz a gyógyszereihez, ara- gonit képtartóban nagyapa lovon, amikor fiatal hadnagy volt, és nem tört ki még az első világháború. Nem mozdulna a konyhai kiáltásra, de az éjjeliszekrény mögül laposüveget varázsol elő, s tölt egy kupica rumocskát magának. Előbb nagyapára emeli. A Pajzs-lépcső alsó fokán megálltam, s megcéloztam a teraszt, aztán a kéményt, szépen bodorgott a füst, vagyis Sándor szorgalmasan fűtött, míg én a kenyeret vártam. Ötre ígértem, hogy váltom a műszakot, mehessen Editkéhez Óbudára. Apánk este tiltotta le a Csepelről, nyilvánvaló golyóütötte lyuk árul
