Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)
Leszámolások egyúttal természetessé téve, hogy a körülmények nem is számítanak annyira, ha egyszer már öntörvényűén nekilódul, és hagyja magát sodortatni az események által, nyugalmi állapot nem létezett számára, akár Sziszüphosz számára sem, aki, és ezen sokat gondolkozott, ugyanazon az úton görgette fölfelé az óriási követ, hogy aztán újra visszatérjen érte az utált hegy lábához vagy a szeretett hegy utált kövéhez? Neki az isteneket kellett volna leginkább nem szeretnie. Amivel agyon lehetett volna kínozni, az az egyhangúság volt, ugyanazok a tárgyak, mozdulatok, mi több, egyforma arcvonások, és ezért túl sokat is „ügybuzgólkodott”, noha néha kimerevített szemmel bámulta a plafon rücskös arcát abban a kuckóban, ahová nem szívesen engedett be senkit, mert a betolakodó hirtelenjében azt hihette volna: a diliház gumiszobájába toppant, ahová tényleg csak azért zárják be a pácienst, hogy még jobban megőrüljön. (Lehet, hogy ilyen beavatott felismerésre nem is juthat más, csak egy őrült?) Hulljon az őrültekre aranyeső, kevesen tudják, ők a normálisak és zseniálisak abban, hogy nem hajlandók részt venni az általános öklendezésben, pedig roppant összpontosításukba kerül burkolni és leplezni, hogy valójában ők a kedvenc kiválasztottak — ha feldobnak egy követ, nem esik vissza —, mert sajnos őket is ember formájúvá teremtették. Minden erőlködés nélkül találják szembe magukat saját sorsukkal, magukban építve a végzetet, nem jár kínnal, csak udvarias mosolygással vagy elcsattanó pofonokkal. Magukra képesek ölteni bármit (a semmit is), és szarnak a divatra, pont arra a divatra, amit a „normálisak” találtak ki maguknak, és melynek transzparensére az van írva: ÉLNI KELL! És már csak a kor és a történelem fintora, hogy utólag, ugye, kiderül a turpisság, tudniillik, hogy ŐK és nem MI voltunk a normálisak, ugyanis a szellemet és még a földies gondolkodást sem lehet kényszerzubbonyba tekerni. De akkor már túl késő, nem marad más, mint újra csak a földies gyűjtögetés, összegyűjteni a zsenik által hátrahagyott tárgyakat, melyek lehetnek kabalák vagy egy aukció borsos árualanyai. Hogy minek ez a nagy kapkodás és szétszórtság? Mert mindkettő az egyetemes rend vagy káosz része, aminek a halhatatlanság negédes érzetét köszönhetjük, amely így vagy úgy valamiféle kapaszkodót jelent az ingoványos talajon. Tudatában volt, hogy dinamit és atombomba, titkos fegyver, amit forgat a fejében. Tömegpusztító fegyver, hibernált agyhalál. Izzó tisztítótűz. Levélbomba a legutolsó üzenettel. A dalai láma szétszerelt órái. Inri koponyát szúró töviskoszorúja. Az eszkimó elutasított nője. A világ elszakadt gyeplője. Az egyetlen másodperc. A másokra bízott befejezés. A... Azon a nyárelőn, mely olyan volt, mint a szitakötő vibráló szárnyának tükörképe a sima arcú tavon, E.F. nem nagyon mozdut ki a lakásból, eltekintve pár kiruccanástól a közeli strandra, ahol csakúgy hemzsegtek a rondábbnál rondább egzisztenciák, akik azt hitték, a Nap és a víz valami csodaszer — megszépülnek. A sok államilag bejegyzett férfi és nő között nem érezte jól magát — eltakarták előle a Napot —, ezért a „kivonulásokra” vagy könyvvel
