Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
Kisebbségi világjárás gyakorlat ütközik meg állandóan, és legtöbbször a gyakorlat veszít csatát. Riportjaim a valóság felszínén úsznak, népszerűsítenek, s nem felfedeznek. Maga az utazás azonban néha érdekesnek, máskor tanulságosnak bizonyul. S rendszerint magányosnak, leggyakoribb útitársam a magány. Egyedül birkózom az idegen valósággal, mint Góliáttal a parittyás Dávid, megérteném, azonosulnék vele, szinte belebújnék. De nem engedi! Útleírásokra gondolok, amelyekben az utazó társakra talál, kapcsolatot teremt az élettel, és megismeri a dolgok lényegét, hogy beszámoljon róla a könyvében. Nekem ez nem sikerül, az idegen élet ellenáll. Araszolok a felszínén, mint csúnya hernyó a szép piros alma héján, képtelen vagyok rá, hogy belefúrjam magam. Aztán feladom a harcot, holnap úgyis hazamegyek. S holnapután már máshol leszek. Elfog valami furcsa szomorúság. Látom magam, ahogy sötét este zuhogó őszi esőben leszállók az autóbuszról egy idegen falu utcáján, közönyös, rideg házak között, senki sem tudja, hogy jövök, nem várnak, mit keresek itt? A kisvárosi vasútállomáson nyirkos ködben szálló után tájékozódom, a rideg estében sötét utcákon és szegényes fények sápadt permetében caplatok, s még nem tudom, hová! Nagyon hideg az idegen éj, többszörösen dermesztő, mint az otthonos és megszokott. Télidőben egy cseh kisváros szállójában a szobaasz- szony közli, hogy ha be akarok fűteni magamnak, vágjak fát. A mellékhelyiség pedig az udvar végén van, ahogy a parasztportákon a lábasólak és a trágyadomb között. De szívderítőbb élmények is akadnak. Karlovy Varyban a patinás PUKK Szállóban minden szoba foglalt, de egy méregdrága apartman még szabad. Kiveszem, aludnom kell valahol! A portás közli, hogy ebben laknak a világhírű filmsztárok, átutazó világpolitikusok és fürdőző maharadzsák, ágyukban alhatom! Ha már így áll a dolog, vacsorára teknőclevest eszem, még soha nem kóstoltam, rajnai bort iszom, és a szobámban azon töprengek, melyik világsztár aludt az ágyban előttem. S másnap hazautazom, mert elfogyott az útiköltségem, riport helyett — milyen szociális rétegek gyógyulnak a hírneves Karlovy Vary-i fürdővíztől? — írok majd az apartmanról egy karcolatot, és elviselem a főszerkesztőm kemény, bíráló szavait. A térben való utazás — időutazás (is)! Olyan emlékek között járok, amelyek nem az enyémek, de tudok róluk. Apám Táborban katonáskodott, érzem, a nyomában járok. Keresem lába nyomát, megpillantanám alakját, s hogy nem sikerül, oda képzelem az utcaképbe, a sörözők zajába! Ám sokkal távolabbi időpont is üzen. Fél évezreddel ezelőtt huszita hadak indultak innen, délkelet felé tartottak, hogy évekig ostromolják Pozsony — Pressburg városát. Letáboroztak a városfalak mentén, és türelmesen lesték a kapukat, mikor nyílnak meg, hogy lerohanhassák a várost. A pressburgiak rettegik a huszitákat, vasalt cséphadaróikkal és szöges buzogányaikkal mindenkit agyonvernek, senkit nem kímélnek, férfit és nőt, öreget és fiatalt elemésztenek, a csecsemőknek sem kegyelmeznek. A helyszín látványával teljessé lesz a történelmi tény. Mindenesetre az egykori, cséphadaróval hadakozó husziták kései utódai békésen söröznek vagy loholnak a dolguk után, s apámat nem
