Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
Kisebbségi világjárás gyűlölni nem lehet, érzéseinket, hozzá való viszonyulásunkat nem igényli. Hivatalok testesítik meg, és hivatalnokok képviselik. Ekkor nő monumentálissá a „bizottság” fogalma (deportáló, kitelepítő, konfiskáló, államosító és termésbegyűjtő, ezerféle bizottság), mindent bizottság intéz. Nem úgy üldöznek, ahogy a zsidókat, vérrel és vassal, sem bilinccsel, ahogy a bűnözőket, hanem elutasító hidegséggel és kegyetlen közönnyel, ahogy a számító többség a megkülönböztetett és alig megtűrt kisebbséget. Amikor érvénytelenné válik a nyelve, az ember lelke mélyén megindul a megsemmisülés folyamata. Megrendül az élet értelmébe vetett hite. S a valóság talaja összetöredezik és kicse- repesedik, mint aszályban a kiszikkadt és felrepedezett mezőség. Az utazás, melyre kényszerülök, tragikus természetű, va banque! A világ nem hív, valami belső hang mondja helyette: el kell menned, nem tehetsz mást! Ki kell szakadnod az itthontalanságból, hogy magadra találj! Mi élteti az egyszemélyes forradalmakat? Lázadásom tisztázatlan célú, kiszámíthatatlan, esztelenségnek tűnik fel. Anyanyelvemen csökken a nyomás (1949), az állam nyelvén azonban nem beszélek. Iskoláimat nem végzetem be, szakmám sincs, forrón képlékeny a lelkem, mint a megolvadt üveg, szétfolyhat mindenfelé. S a távolban bizonytalan látomás! Egyetlen fogalom tündököl előttem, a fényes jövő csábos metaforája: a Gyár! Csehországból hazajáró szövőlányok beszélnek róla tánc közben, városi ruhájuk és ondolált hajuk, szeretkezésben járatos testük mintegy megjeleníti az új értékeket. Nyolc óra munka, ugyanannyi pihenés, nyolc óra szórakozás! Ma méltán mondhatnánk, anakronisztikus bóvli, megkopott közhely és számító szemfényvesztés! A történelem mélyén azonban felfénylik a fogalomkör, mint egy mementó! Komolyan kell vennünk a múltunkat, belőle vagyunk, s az bennünk él. A gyár látomása úgy tör be életembe, mint egy Munkácsi-kép realista drámájába egy kubista Picasso-arc. Nagyanyám számára úgy tűnhetett fel készülő utazásom terve, mintha ma kijelenteném: víkendezni a holdra utazom! Elindulunk négyen, s mint az idióták! Beszűkült világképű, tapasztalatlan kamaszok. A vezérünk töri a szlovák nyelvet. Avatott utazó, egy átszállással néhány óra alatt megteszi a távolságot, amelyet mi egész nap nyüvünk. Januári utazás kemény télben! Csak a remény fűt belülről, nincs alakja, bodor homályban gomolyog. Csattogó motoros vonaton hörgő és szuszogó helyi gőzösön, lapos és rideg állomásokon ácsorogva, négy átszállással igyekszünk a cél felé. Ahogy a falusi surmó világgá rohan! Hordozza és viszi apró szorongásait és nagy félelmét. Az úton elindult, s már nem fordulhat vissza, röpítik befolyásolhatatlan erők. Nem dac táplálja, sem a győzelem akarása, nem is a büszkeség. Inkább a sorsszerűség lendíti előre, s talán valóban a jó remény. Számos útleírást olvastam azelőtt is, azóta is. Választ keresnek, s néha adnak is, az emberi lét jelentését és mibenlétét kutató kérdésekre Érdeklődést keltenek idegen tájak és távoli emberek iránt. A magam utazása azonban nem felfedező kedv és kíváncsiság kielégítésére szolgál, nem a kóbor, kalandos szellemiség nyugtalan vándorkedvét elégíti ki.
