Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
DUBA GYULA bár ízelítőt adott nekik a világból. Idegennek érezték magukat, s a regula is elidegenítette őket. Amikor valaki hazajött közülük szabadságra-eltávozásra, hallottam, ahogy anyám és nagyanyám beszélnek róla — az éjszaka hazajött! —, megsejtettem a hangjukból, hogy ez milyen nagy dolog. Valaki hazajött, éreztem a hangjukon, mely érzéssel teli és mélyén remegés, megsejtettem, hogy hazajönni jó! Szalai sógor bácsi viszont szívesen és sokat mesélt oroszországi hadifogságáról. Évek során megfigyeltem, hogy mindig ugyanazokat az eseményeket ismétli. Mesél a kövér pékmesterről, akinél szolgált, és segédként dolgozott, a végtelen hómezőkről és a forró gőzfürdőről, a hajnali kenyérdagasztásról és a fagyos szánutakról, az emberséges orosz népről és a harcias kirgizekről, a csecsen hegylakókról és a moszkvai munkásokról, hazafelé tartó, világkörülivé sikeredett utazásáról hajón, vonaton és gyalogosan. Mesélés közben görögve nevetett, s mindig ugyanazokon a mulatságos részleteken, idővel azt is észrevettem, hogy — mintha megkomponált, betanult szöveget mondana — mindig szinte ugyanazokkal a szavakkal és mondatokkal beszélt élményeiről. Úti kalandjai énjévé váltak, jelleme karakteres vonásai lettek. Mesélés közben azonosult velük lélekben, és benső értelmük visszfénye arcára ült, átvilágította bensőjét. Feltételezem, hogy a valóságból keletkezett meséit évtizedek során a maga arculatára formálta, és vágyai-álmai hangulatához alakította. Számomra bizonyító példája lett a felismerésnek, hogy az utazás az egyszerű emberek életében egyben a sorsszerűség kifejeződése, nagyon gyakran meghatározza vagy átformálja egész létüket, és kevés köze van a szórakozáshoz, a színes kalandokhoz. S éppen a reá való emlékezés fogalmaztatja meg Katzcal szembeni ellenvéleményemet: sokszor az ember kényszerből utazik, s nem önmaga elől menekül, hanem éppen szeretne önmagára találni! Az utazás önmagunk keresése is lehet. Tapasztalataim ezt igazolják. Megjegyzem, hogy ilyen utazásainkat a történelem kényszere okozza! Figyeljünk! Elhangzik a történelem szó, s a múltba hallgatózó fülünk egyszerre komorabb szelek süvítését, zúgását hallja! Abszurdum lenne valamiféle örömteli, jókedvű, „nevető” történelem? Elég idézni félmúltunkat, s könnyű belátni, hogy aligha van! A történelem a drámák rokona és a tragédiák szülőanyja, látszatra dicsőség és hősiesség karneválja, ám igazából az emberi szenvedés bőven bugyogó forrása is. A második világháború orkánja mintha kisöpörné Közép-Európából az amúgy is megcsappant biztonságérzet nyugalmát. Dél-Szlovákiából egyenesen forgószél kapta fel és röpítette ismeretlen helyre a békét. Már-már semprumi méretű „nagy utazások” kezdődnek. A történelemmel tartanak rokonságot, ám annál kevesebb közük van a boldog kalandozáshoz, tanulságos vándorláshoz. A helyzet sajátosan és jellemzően közép-európai. Alig kendőzött, nyers közvetlenséggel megnyilvánuló rabszolgaállapotban élünk. Arctalan gazdánk az állam, hatalma mindenütt jelenvaló, akár a teremtőé. Bár inkább rombol. Sem szeretni, sem
