Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
Kisebbségi világjárás nincs ilyen név! Szívesen fogadnak, vendégül látnak, a tiszta szobában alszunk... Nem könnyű útra kelni, és nekivágni az ismeretlennek. Az idegenség nem vonz, inkább taszít, megrémít. Lévára menni?, oda igen! De messzebb...? Akárki mit mond, jobb otthon. Biztonságban érzi magát az ember fia. Előre látható a holnap, nem okoz meglepetést. S a tegnap emléke erősít, ez mindig így lesz! Akár az anyaméh, úgy élteti és óvja az embert az otthon, a falu, a szülőföld nyugalma. Az utazást sorsdöntő vállalkozásnak, szinte drámának ismertem meg. A várakozó készülődés feszült kíváncsiságot idéz elő, s az indulás szorongást s már-már félelmet kelt bennem. Az ember otthon ülőnek, helyhez-földhöz kötöttnek és nem világcsavargónak, nem vándormadárnak születik! Hiedelmemben falum kényszerű zártságának is része lehet. A vasút elkerüli, a vonat a Garam túloldalán jár. Nagyanyámék nyáron a mezei utakon, torony iránt és meztéláb mennek a lévai vásárra, papucsukat a kezükben viszik, gyöngyöző homlokukat árnyékoló kendőjük csücskét kioldják, szabadon leng a fejükön. Mi az a tíz-egynéhány kilométer? Két és fél órányi gyaloglás! Lovas szekérrel másfél órányi út, kerékpárral — inkább csak a fiataloknak — , háromnegyed óra! Persze, ha jó az út. Amikor kedvező az idő. Mert ha beállnak az őszi esők, és mélyen felázott a föld, s cuppogós lett a sár, majd amikor kopogósra fagyott az út, s a dombok óriási fehér kucsmává változtak, és a síkságot belepték a végtelennek tűnő, hófúvásokkal barázdált hómezők, s végül tavaszelőn és kora tavasszal, mikor a délnyugati szél suhintására megeredtek a hóvizek, és a foltosodó fehér takaró alól ragacsosan, gonosz masszaszerűen előbújt a cuppogó talaj, melybe puhán belemerült a csizma, és „meghízott” tőle, súlyos lett, mint a rab lábára láncolt kölöncök, ilyen komor időkben a falu magába zárkózott, s magának élt, határát csak a madarak és a mezei vadak hagyhatták el. A helyhez kötöttség mint léterő nyilvánult meg, s a zártság, a nagy közös magány sorshelyzetnek tűnhetett fel. Azért a legröghözkötöttebbek életében — a múltról beszélünk — is volt egy-egy „nagy utazás”. Nagyapáink, apáink életében a katonaság! Nagyapám katonaéletéről és háborús élményeiről — Bosnien und Herczegovinen, majd Oroszország — nem sokat hallottam tőle, kevésszavú ember lévén nem mesélt. Boszniából tujafát hozott a kiskertbe, amelyet máig tisztázatlan okokból nyetata-fának keresztelték el, s ma is így hívják. Bizonyos apró szemű, sötétkék szőlő vesszejét is hazahozta, ennek „csinkvanti” lett a neve, és a Hermán- hegyen nyolc sort telepített belőle. Aztán hozott a tomporában, a gerince közelében egy álnok komitácsi golyót is, nem operálhatták ki az idegek közelsége miatt, betokosodott, és nagyapám haláláig bicegve járt miatta. Apám számos helyen katonáskodott, ő sem mesélt róla. Prágai, pilzeni és tábori képeslapok, kassai és iglói levelek, majd győri, szombathelyi és párkánynánai üdvözletek tanúskodnak róla. Nem változtatta meg a katonaság a férfiakat,
