Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - Bohumil Hrabal: Találkozás (novella)
Találkozás 99 gyűrsz össze. A két nő, aki benne ült, úgy bele volt passzírozva a bádogba, hogy kampóval szedték ki őket... egy darabkát ebbe a koporsóba, egyet a másikba, hogy úgy-ahogy kiteljen a két női test... Akkor járjak inkább gyalog, mi? Az volna a legjobb. De félreértés ne essék, Hihetetlen, hány ember sétált a villamosaink alá... és az aztán az öröm. Még hagyján, ha az illető meghal, de ha életben marad, és hallod azt az embertelen üvöltést, mintha bádogkannába trombitálnál! És akár előre araszolsz, akár hátra, csak még jobban szétlapítod a szerencsétlent... és ő csak rimánkodik, emberek, könyörüljetek rajtam, az isten szerelmére, vegyétek le rólam... De, bácsikám, én a motorral csak kirándulni járnék... Jó, ismerjük ezt. Nem tudsz neki ellenállni, berúgod, és az ember már nem is csodálkozik, amikor a Komló pincében a Bulovka Kórház altisztjei sörözés közben ilyesmiket mesélnek egymásnak... Nálunk egy hét alatt tizenheten kerültek tepsibe, és akkor még nem beszéltem a kéz- meg lábtörésekről... A Bu- lovkán egy egész osztály ilyenekkel van tele, és azt az osztályt Javszernek hívják... Szóval te így, bácsikám? Hát akkor én is! Anya mesélte, hogy nem vezetsz már villamost. Csak nincs valami baj? Te is tudod, hogy az embert mindig a nők sodorják bajba. Te és a nők, bácsikám? Hohó! Hát igen... Szóval az úgy volt, hogy akkoriban a hatossal jártam, és a stro- movkai végállomáson néha kettesbe tettem a kontroliért, leugrottam a villamosról, és a villamos nélkülem fordult meg a hurkon... Baj nem történhetett, ott körös-körül drótkerítés van. Én pedig bementem a büfébe, ittam a kalauzzal egy kávét, két perc múlva kimentem, és a villamos lassan tekerődzött a fák között, megvártam, felugrottam rá, és nullára tettem a kontroliért... Hol itt a nő? Várj, mi ketten férfiak voltunk, csakhogy! Adtak mellém egy kalauznőt, aki villamosvezetői tanfolyamra járt, és az örökké, hogy hadd forduljak meg én a villamossal, Konopásek úr, engedje már meg. És én beadtam a derekam, és attól fogva, ahogy utolsókat kortyoltam a kávéból, és figyeltem az ajtót, három perc múlva a kalauznő bedugta rajta azt a kipingált pofikáját... és: Már itt is vagyok, Konopásek úr! De, bácsikám... Várj, most jön a lényeg! Egyik reggel, még sötét volt, megint befutottam a hatos végállomására, szépséges kis kalauznőm odacsilingelt nekem, még láttam, ahogy kígyózik a Stromovkán... akkor bementem egy kávéra, kortyogat- tam, megittam, de senki se szólt be, hogy... már itt vagyok, Konopásek úr! Kimegyek a sötétbe, nézelődöm, de sehol egy fény. Megállt a szívverésem. Talán csak a görgő esett ki! Elindultam hát a síneken, megkerültem a hurkot, és a kanyarból kiértem az egyenesbe. És szakadt rólam a veríték. Mondom magamban, most elmész a Strosmajer térre, és megkérded, áthaladt-e rajta a villamos. És elindultam, átmentem a viadukton, Prágát ilyen szomorúnak még
