Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - Gál Sándor: A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó (regényrészlet)

A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó

93

Šternberk mellé meghívom a rabbit meg a zenetudóst is. Szándékomat az a csekélység gátolta meg, hogy — miközben a szudétanémetek egykori településeit rommá lövették velünk — a PTP-és zászlóaljat valahová a hátországba transzportálták át, nyilvánvaló biztonsági okokból. Ez a tény, bevallhatom őszintén, nemcsak elszomorított, hanem meg is rendített. Lótenyésztésről, irodalomról, muzsikáról kivel cserélhetek ezután eszmét e megbambult hadinép között?! Ilyen búslakodó állapotban ültem le a sarokasztalhoz — egyedül. Jobbra tőlem a második asztalnál két tiszt ült egy szőke hölgy társaságában. A főhadnagyot látásból ismertem, fekete, komor nézésű századparancsnok volt, de a mellette ülő századost még sohasem láttam. Ami különös volt, és azonnal feltűnt nekem, hogy ezek a cseh tisztek nem sört ittak, hanem vörösbort. Méghozzá bikavért, egrit, s nyilván bőséggel, mert a borfogyasztás látható jelei már mutatkoztak rajtuk. Nem sokat tűnődtem ezen, mert a főpincér hozta a vacsorámat, s az evés rítusa kötötte le a figyelmemet. Hanem az első pohár pezsgő elfogyasztása után a főhadnagy felállt a székről, és egyenesen hozzám indult.

— Ugye, maga magyar? — állt meg előttem feszesen egyensúlyozva.

Kicsit meghökkentem a kérdésen, mert eddig még ezen a kies-ligetes tájon magyarul beszélő oficérrel nem futottam össze, sőt azt sem tudtam, hogy magyar emberből lehet-e a ČSSR-ben hivatásos tiszt. De mint azt az asztalom előtt egyensúlyozó példány jelezte, lehetett. Kérdésére tehát illedelmes „igennel” válaszoltam.

— A magyar ember bort iszik — szögezte le ezt követően a főhadnagy.

— Én nem kedvelem a bort.

— Az nem számít — így a főhadnagy. — Ma van a születésnapom, és szeretnék magyarul beszélgetni. Üljön át az asztalunkhoz.

A felszólítás szinte parancsként hangzott, de a mélyén valami kétségbeesett könyörgés is megcsendült, amit azonnal megéreztem, s kötelességemnek tartottam a kétségbeesés feloldásában közreműködni. Annál is inkább, mert egyebet úgy sem tehettem volna. Fogtam tehát a megkezdett pezsgősüveget s a poharamat, és átültem az asztalukhoz. Kiderült, hogy a százados a főhadnagy iskoíatársa volt, s a megmozdut hadiállapot végett — az ezredtörzset erősítendő —- most helyezték át hozzánk Prágából, s a kaszárnya „szlobodár- kájában” kapott átmeneti lakást csinos feleségével együtt. Oldrich Jasnýnak hívták, feleségét pedig Kvótának, ami magyarul virágot jelent. A főhadnagy pedig, egy kicsit tágabban értelmezve a fogalmat, a földim volt, s Kurucz István névre hallgatott. A véletlenek s a szerencse összejátszása folytán ott és akkor jöttem rá, hogy a pezsgő vörösborral keverve kitűnő ital. Ezt meg Kve- tuška, Jasný százados felesége is elismerte, mire egy újabb üveg pezsgőt rendeltem. Ilyképpen Kurucz főhadnagy születésnapját ünnepelve egy kicsit nótáztunk is magyarul, de csak egészen halkan. A bikavérrel kevert pezsgő azon túl, hogy kellemes ital, egyben veszedelmes is. Ezt akkor tapasztaltam, amikor elindultunk vissza a kaszárnyába. A tiszturak térde ugyanis időnként mintha megkocsonyásodott volna, ki-kibicsaklott, s ilyenkor gond volt vissza-