Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - SZEMTŐL SZEMBEN - Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával
Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával csonyabb ajánlatot is magasnak tartotta, holott az alku tárgyát képező csomag akkor már feltehetően nem tartalmazta a pozsonyi magyar könyvesboltot, amelynek pedig nem kis értékű használati jogát többmilliós tartozása fejében a Slovenská kniha állami könyvterjesztő vállalat (mivel az állami Madáchnak tartozott állami tulajdonú könyvekért — feltehetőleg) a Madách Könyvkiadóra ruházta át. Persze, ezt sem lehet tudni, hiszen mint annyi priv tizálás, azazhogy felszámolás részleteiről, erről sem tájékoztatták a közvéleményt. Arról sem kaptunk tájékoztatást, hogyan csúszott át a Madách-Posonium kezelésébe a könyvesbolt használati (vagy) bérleti joga, hiszen ez a kiadó csupán olyan mértékig utóda az ős-Madáchnak, mint bármelyik más mai szlovákiai magyar kiadó... De ez ma már nem is érdekes. A folytonosság-kérdés záradékaként legyen elég annyi, hogy etikai alapelveink ingatagságát, mondhatni, tartós hiányát nem is a nyilvánosság finom félretájékoztatásában vélelmezem, hiszen amikor a könyvesbolt bérleti joga veszélybe került, volt bőven kolompolás, hanem abban, hogy a Madách Könyvkiadót, mint a nyolc évtizedes szlovákiai magyar szellemi jelenlét egyik (ha nem éppen) legrangosabb műhelyét, veszni hagytuk. Lényegében hagytuk, hogy szép csendesen odaát ragadjon, a múltban. A vajúdó parasztvilág Dubáját, a magyar líra jeleseit megrendítő esszékben elemző Koncsolt, a közösségi-egzisztencialista Tőzsért és Tóth Lászlót, a trópusok és megannyi könyvsorozat Zalabaiját, a poeta doctus Ballát, a kollektivizmus diadalát minden lényegi kérdésfelvetésével megkérdőjelező Grendelt, népzenekutatásunk Kallós mellett legerősebb tölgyét, Ág Tibort, s megannyi megtartó energiát ez a kiadó közvetített, olyan érdemeket szerezve ezzel a szlovákiai magyar társadalomnak, amelynek kivívására egyetlen más intézménye sem volt képes... Persze, elképzelhető, hogy az 1989 után létrejött kiadóink szemszögéből megítélésem igazságtalan, s úgy hangzik, mint valami visszhang, odaátról, a szódból, mert hát adott ki ez a kiadó mindenféle mást is... De mit tegyek, ha egyszer úgy gondolom, hogy nem minden halál biztos pont az ittmaradottak életében. A rendjén való halál még erőt is adhat, de ennek a műhelynek a halála, úgy érzem, nem volt rendjén való... S hirtelen magam sem tudom, most helyeseljem-e vagy szégyelljem, amit az egykori Madáchról, a kimúlasztásából fakadó szégyenérzetemről mondtam... Mindenesetre ez a néhány mondat most feloldott bennem egy dilemmát, amely már évek óta kínoz, s amelyet eddig nem tudtam elfogadhatóan, racionális nyelven megfogalmazni — és megoldani. Úgy érzem, a passzivitásomból fakadó szégyenérzetem és a felszámolási folyamat visszavonhatatlansága között feltárult egy tér, egy szükségszerűen szerény tér, mutatis mutandis: lehetőségeink tere. Maradjunk ennyiben. • Kiadói munkád során nyilván olyan tapasztalatokat is szereztél, amelyeket talán nem lenne haszontalan megosztanod másokkal. — Nem tudom, hogy ebben az önmagában forgó, egyre tautologikusabb időben, amelyben élünk, helyén való-e a dolgok mögé kérdezni? Ráadásul a
