Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - SZEMTŐL SZEMBEN - Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával
Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával történeteknek sosincs befejezése, csupán racionalitás-igényünk andalít bennünket a kikerekítés lehetőségével, a teljesség képzetével, a lezárás bizonyosságával, amelyről azonban mindnyájan tudjuk, hogy látszat csupán. Vagy még az sem. Legfeljebb megfoghatatlan, ám vitathatatlanul strukturált folyamat, amely mindenkor a rend felé áramlik, de célját sosem érheti el, mert az a születés előtti és halálon túli közegben leledzik, és racionális nyelven megfogal- mazhatatlan. Ami pedig megfogalmazható, az annyira hétköznapi, lapos és együgyű, hogy nem érzek hozzá igazi késztetést. Igazából az írást is ezért hagytam abba... Persze, azért van egy két olyan dolog a tarsolyomban, amit akár neked is az orrod alá dörgölhetnék. Itt van például az egykori Madách- szerkesztők nyelvi, stiláris, tárgyi tudásának felszínessége, az általános igénytelenség, és erudíciós hiányosság. Szerencsére akad három remek ellenpélda, Mayer Judit, Földes Piroska és a főszerkesztőnk, Fazekas Jóska. Az ő szerkesztői magatartásukat rendkívül tisztelem. Munkájukon látszik, hogy szótárakat használnak, lexikonokat forgatnak, a helyesírási tanácsadó után nyúlnak, ha bizonytalanok valamiben. Következetes rendszeretők. A többiekben azonban kivétel nélkül csalódtam. És nem csupán bennük. Mindazokban a szlovákiai magyar fordítókban, szerkesztőkben, korrektorokban, akiket a hírük — és a hiszékenységem — alapján az igényesség természetével ruháztam fel. Én nem végeztem egyetemet, sem főiskolát, született dilettáns vagyok, szerkesztői pályafutásomat is végigkísérte egy nyelvi és stiláris döcögés, amelynek kiigazításához mindenütt szükségesnek tartottam segédletre lelni valamelyik szerkesztőtársam személyében. A Csallóközben ez a személy Tóth Laci volt, az Új Szó-ban Bodnár Gyuszi, a Nő-nél mindenekelőtt Bernáth Éva. Életem végéig hálával gondolok majd rájuk, hiszen amivel segítettek, a türelmükkel és a szeretetükkel, az megfizethetetlen. Ha ők nincsenek, megjelent irományaimban jóval több stiláris pacni éktelenkedne. A Kalligramban, szerencsére, már nem szerkesztek, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne tudnék szelektálni a beérkezett kéziratok között. Súlyos ítélet, amit mondok — kivált az utóbbi harminc esztendő egyetemi és főiskolai magyartanításunkra vonatkoztatva —, de egyik legkeserűbb kiadói tapasztalatom, hogy az egykori szlovákiai magyar könyv- és lapkiadók fordítói, szerkesztői és lektorai, akik felkészültségüket kifogástalannak képzelik, felkészületlenek, és elképesztően felszínes munkát végeznek. Volt olyan szerkesztőm, aki az elsők közé rangsorolta magát, miközben fordításaiból üvöltöttek a leiterjakabok, szerkesztéseiben hordában nyüzsögtek a szarvashibák. A Kalligramban a grósze ungharisse zsenik cinizmussal elegy önteltsége többször már-már sír széléig sodort. Csak elképzelni tudom, mi folyhatott a szocialista Madáchban. Jó átlagnak számíthatott, ha a szerkesztő háromhavonként megszerkesztett egy kötetet. A vezérürük évente maximum hármat, azok is inkább verseskönyvek voltak, mert azokkal kevesebb a munka. Munkaidejükből a nyelvi hibákra sem kellett sokat pazarolniuk, kigyomlálásuk a készenlétben állt lektorok és korrektorok hada dolga volt... De nem folytatom, hiszen te csak egyike voltál azoknak a szoctáboron belüli kiadóigazgatóknak, akik belekényszerültek a Révaik, Aczé-
