Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - SZEMTŐL SZEMBEN - Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával
Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával rült bevonni a szlovákiai magyar művészeti és társadalomtudományi élet személyiségeit, akik közül nem egyet rosszcsontként evidált a pártközpont és annak megfigyelő intézménye, az állambiztonság. A szlovákokat akkor nem vonhattad be. Nem tudom, mit szóltak volna a pártközpontban, ha azzal állsz elő, hogy a Madách kortárs szlovák polgári írókról szeretne monográfiasorozatot indítani szlovák nyelven. Illetve pontosan tudom, mit tetek volna: kirúgnak mint provokátort. Ugyanakkor ne feledd, hogy rendkívül fontos szlovák és cseh műveket adtatok ki magyar nyelven. Kiadványaitok mennyiségi mutatóit tekintve, persze, kevesebb volt a kifogástalan mű, de az ebből fakadó hiányérzetet elfedték a közös könyvkiadások révén Magyarországról bekerült művek, és a cseh és a szlovák irodalomból kötelezően kiadott termésből is lehetett olykor-olykor csemegézni. Gondoljunk csak a cseh Vladimír Holan vers-, vagy a szlovák Milan Rúfus esszékötetére. Az egyik Tőzsér, a másik Koncsol fegyverténye, mindkettő mélyen megérintett. • Számomra eléggé meglepő, hogy a Kalligramot nem kezdetnek, hanem folytatásnak minősíted. — A történelembe beleszületik az ember. Nem a legszebb ajándék, ellenkezőleg, talán a legkellemetlenebb, amit az ember az élettől kaphat. Aki azonban ezt az ajándékot lefitymálja, s mindvégig abban tévhitben él, hogy vele kezdődött el minden, az a halála pillanatában sem lesz képes felismerni ostobaságát. De még mielőtt valaki megsértődne, vagy félreértené a fentieket: a Kalligram nem jogutóda a Madáchnak. Ám tudtommal a Madách-Posonium sem az. Ebben a kis példányszámú, kevesek által olvasott folyóiratban talán beszélhetek arról a fájdalommal elegy szégyenérzetemről, amelyet az táplál, hogy a Madách Könyvkiadót tulajdonosa, a Szlovák Művelődési Minisztérium, vagyis az állam évek óta felszámolás alatt tartja, s hogy a szlovákiai magyar közvélemény máig nem értesült arról, kik és mikor írták alá a gyászjelentést. Szégyenszemre, teszem hozzá, hiszen ha a tárca és a Madách törvényes úton jártak volna el, és az előírásnak megfelelően közzétették volna a privatizáció feltételeit, talán másként is alakulhatott volna e kiadónk sorsa. Tudnillik most is úgy vélem, nekünk, szlovákiai magyaroknak erkölcsi kötelességünk lett volna a Madách jogfolytonosságának megőrzése, amit egyesegyedül privatizálással lehetett volna elérni. Az nyilván a szellem minden szlovákiai magyar emberében világos, hogy erre a privatizálásra mindenkinek esélyt kellett volna kapnia, hiszen miközben a Madách állami tulajdonként jegyeztetett, művelődéstörténeti értékét, történetét, szellemi auráját tekintve mindnyájunk közös értéke volt. Ha az ezért felelősek kiírták volna a pályázatot, a szlovákiai magyarságnak nem kellett volna lemondania erről az anyagilag nem sokat érő, szellemileg annál fontosabb értékről. Értesüléseim szerint a művelődési tárca akkori vezetője, Dušan Slobodník miniszter a tárgyalások vége felé félmilliónál is kevesebbért odaadta volna a könyvkiadó akkori igazgatójának, Dobos Lászlónak (illetve a Madách-Posoniumnak) a Madáchot, aki azonban a legala
