Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - KÖSZÖNTJÜK TURCZEL LAJOST - Fónod Zoltán: Évek mérlegen
62 Köszöntjük Turczel Lajost 80.születésnapján tiltások és süketségek fala leomlott, s a posztmodern irányzat minden következményével együtt nálunk is megjelent. Hogyan ítéled meg az elmúlt évek irodalmi fejlődését, az irányzatok harcában mit tartasz meghatározónak, érték és értékválság dolgában mi a véleményed? — A posztmodern irányzat szórványos jelekben már a harmincas évektől kezdve megmutatkozott (pl. a dráma a drámában helyzetet kialakító olasz Pi- randellónál), de vezető korszakáramlattá csak a 70-es-80-as években vált, amikor a realizmusnak a szocialista realizmussal való súlyos kompromittáltsága világviszonylatban irodalomtörténeti evidenciává lett, s a neoavantgardizmus aktivitása meggyengült. Az új irányzat magyar térnyerése nálunk is érvényesült, és Grendel Lajos személyében élvonalbeli képviselője is lett. Az erősen eklektikus posztmodernizmus nem tekinthető olyan szuverénnek, mint amilyenek a klasszikus irányzatok voltak, de azt az irodalmi válságot, melyet a modernizmus és neoavantgardizmus ellanyhulása mellett főleg az új esztétikai koncepciók szaporodása idézett elő, át tudja hidalni, és a maga módján sok kiemelkedő teljesítményt is produkál. Sajnálatos viszont, hogy az irodalmat, az irodalmi alkotómunkát csak nagystílű játéknak tartja, s intoleránsán viszonyul azokhoz az irányzatokhoz és írókhoz, amelyek-akik az arisz- totelészi kiindulásé hagyományos esztétikával kapcsolatot tartanak, s annak egyik alapelvét, a nevelő-erkölcsi hatást is vallják, illetve gyakorolják. Magyarországi vonatkozásban az említett intoleranciának ijesztő példái is vannak: az 1945 utáni magyar költészet egyik legkiválóbbja, Nagy László ellen a halála után hosszú leértékelő hadjárat folyt, s egy hipermodern irodalomtörténeti kézikönyvben (A magyar irodalom története 1945—1991, Budapest 1993) a szerző Kulcsár-Szabó Ernő Kodolányi Jánosnak a nevét sem említi, pedig az 1945 után is sok jelentős művet alkotott. A magyar posztmodern irodalomban az ezoterikus alkotásmód uralkodott el. A műveket csak a beavatottak szűk köre érti, a szélesebb olvasórétegek számára teljesen idegenek. Persze a mai rossz szociális helyzetben széles olvasói rétegek már nem is léteznek, a könyvkiadás súlyos helyzetbe jutott, a könyv luxuscikké vált. A mi posztmodernizmusunk szoros kapcsolatban van a magyarországival, s intoleranciában sokszor túl is tesz rajta. A Kalligram folyóirat manifesztált módon az ifjú írók orgánumaként alakult meg, de néhány év óta már főleg Magyarországra készül, és sűrűn vannak olyan szakaszai, melyekben a hazai író fehér hollónak számít. A fő irodalmi pozitívumot az irányzat magyarországi vezető prózaíróival összemérhető Grendel jelenti. Ő az irodalmi munkája mellett a közéletben is aktív szerepeket vállal, s a burjánzó kisebbségi sérelmek ellen folyamatosan és hatásosan fellép. Sokrétű tevékenységéből a kritikai tanulmányai kifogásolhatók. Formailag ezek is jól felépítettek, de a posztmodernista intolerancia érvényesül bennük. A realizmusról a létjogosultságát is tagadó értelmezései vannak. Ez az irányzat súlyosan kompromittálódott, de nem hal el, mert az emberi társadalomban állandó igény van iránta. Az 1945 utáni nagyepikánkról (Dobos, Duba, Rácz) is szélsőséges, túlzó megállapításai vannak. Az értékelésnek itt abból kellett volna kiindulnia, hogy az il-
