Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - KÖSZÖNTJÜK TURCZEL LAJOST - Fónod Zoltán: Évek mérlegen
Köszöntjük Turczel Lajost 80.születésnapján 61 kettőt mutatok be: „A Csehországba deportált, cseh-morva földesúrnak rabszolgául odadobott munkás, Gyurcsó István" (32.o.); „1948 végén és 1949 elején, amikor Szlovákiában négyéves hallgatás után újból felcsendült a magyar szó, a megkönnyebbülés és felszabadult sóhajok mellett még gyötrő kérdések, bizonytalanságok szorongattak bennünket. Aggodalmasan kérdezgettük: hol vannak anyanyelvűnk hazai mesterei: a szlovákiai magyar írók és költők? Kit hová sodort közülük a háború és fasizmus vad vihara? Hová űzött és hogyan alázott meg a felszabadulás után fellángoló sovinizmus diszkriminációja?' (132.o.) A könyv a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében jelent meg, melynek vezetője akkor Ján Poniéan író volt. Mikor sérelmeztem nála az ügyet, azt mondta, hogy a húzásokat külső cenzor eszközölte. A reformmozgalom bukása utáni sérelmeim enyhék voltak: az írószekciónk vezetéséből egyszer s mindenkorra kiestem, pár évig nem publikálhattam a Hétben, s 1989-ig az Új Szóban, nem engedélyezték számomra a professzori habilitációt. A fő dolog az volt, hogy az Irodalmi Szemlében zökkenő nélkül publikálhattam, könyveim jelentek meg, s antológiákat szerkesztettem. Ami a kérdés második felét illeti, meg vagyok győződve arról, hogy kriti- kusként-publicistaként oktalanul nem bántottam meg senkit. • Közel három évtizedes egyetemi működésed során a magyar szakos tanárgeneráció egyik felnevelője voltál. A rólad készült fényképeken is az érvelő' vitatkozó tanárt, irodalomtörténészt látjuk. Hogyan emlékszel ezekre az évekre és tanszékvezetőként milyen eredményeitek voltak? — Életem nagyrészét a pedagógiai munka és az irodalom- s művelődéstörténeti kutatómunka töltötte ki, s nőtlen emberként a jó diákjaim iránt szinte atyai szeretetet éreztem. A pedagógiai munka a mi kis létszámú tanszékünkön nagy megterhelést jelentett és jelent ma is. A fiatal oktatók tudományos fejlődését az nehezítette, hogy nekik kezdettől összetett „úvázokkal”, tankötelezettséggel kellett dolgozniuk. Emlékszem arra, hogy amíg a szlovák tanszéken a nyelvészasszisztensek és fiatalabb adjunktusok csak szemináriumot vagy párhuzamos szemináriumi csoportokat vezettek, addig nálunk Jakab István adjunktusnak a szemináriumok mellett az egész leíró nyelvtant: hangtant, szótant és mondattant kellett előadnia. A nagy létszámú filológiai tanszékeken sokszor a professzoroknak nem volt ilyen terhes alapkötelezettségük, s módjuk volt a tanítás színvonalát nagymértékben növelő speciálkollégiumok szervezésére. Ilyesmi nálunk szóba sem jöhetett. A tanszékvezetői gyűléseken sokszor felvetettem ezt a súlyos problémát, de mivel a tanszékek oktatói létszámát előírásszerűén a hallgatók átlagos száma szerint határozták meg, nem volt mód a mi helyzetünk javítására. A nehézségek ellenére tanszékünkön szép sikereket is elértünk, a diák-tu- dományosversenyek rendezésében a legaktívabbak közé tartoztunk, s az is többször előfordult, hogy a hallgatónk mindkét szakjában díjat nyert. • Az irodalmi életben az elmúlt években alapvető változások történtek. A
