Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Gáli Ernő: Fábry Zoltán: a „felelő ember“

Száz éve született FÁBR Y ZOLTÁN

37

mondás” indokai. 1947 szeptemberében jegyzi fel, hogy a fasizmust s a szovjet vétetésű kommunizmust „dinamikus rokonság” közelíti egymáshoz. Rokonítja őket az agresszió, a túlfűtöttség, az ingerlékenység a vallás jellegű fanatizmus, a türelmetlenség. Mindez összeegyeztethetetlen a vérbeli értelmiség éthoszá- val, de gátlás nélkül elfogadható a „vonalhű” entellektüel számára, aki „szellem és lélek nélkül, tehát értelmi és erkölcsi kontroll nélkül” a legutolsó pártkongresszus határozatához igazítja nézeteit és cselekedeteit.

És Fábry mégsem mondta fel a szerződést. Nem szakított, hanem 1948 után a meginduló Új Szó hasábjain és másutt militáns közíróként ismét jelentkezett. Az ötvenes évek közepétől fogva könyvei is megjelentek. Aktív szerepet vállalt a szlovenszkói magyar irodalom „harmadvirágzásának” ösztönzésében, de ő maga támadások tüzébe került. Baloldali krédóját nem adta fel, s az anti- fasizmus őrhelyén továbbra is erőteljesen hallatja szavát.

Mi történt vele? Mi mehetett benne végbe azután, hogy — mint az Új Szó első számában írta — „történeti tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, amelyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk”? Vajon a „történelmi tévedés” kiküszöbölése hatálytalanította a sztálinizmus általa megfogalmazott kemény kritikáját is?

E sorsdöntő kérdésekre adandó válaszok keresésének érzelmi fűtöttségét számomra az a körülmény adja, hogy a feleletben sok-sok antifasiszta értelmiségi benső motivációira bukkanhatunk. Ilyeténképp a „Fábry-rejtély” megfejtése (természtesen megőrizve az arányokat) sokunk számára önvizsgálatot is jelent.

Már a kutakodás kezdetén beleütközöm abba, hogy a napló — könyv alakban is hozzáférhető — oldalain nem találok érdembeni elemzéseket vagy legalább megjegyzéseket a sztálinizmus kialakulásának társadalomtörténeti feltételeiről, a két világháború közötti években folytatott politikájáról, s főként a koncepciós perekről. Egyedül egy 1946 márciusában—áprilisában papírra vetett észrevétel utal erre a komplexumra. íme, a szöveg: „Az értelmiség kritikáját a Szovjetunióval szemben Romain Rolland autoritása gyengítette, immunizálta. A Szovjetunió tabu lett mert R. Rolland „Európa lelkiismerete” volt a védőügyvédje. R. Rolland felelőssége e téren történelmi jelentőségű.” (118. o. — az én kiemelésem, G. E.)

Fábry megállapítása telitalálat, ám — funkcióját tekintve — minek minősítsem? Áttételes önbírálatnak, avagy a felelősségelhárítás egyik formájának? Noha Fábrytól, a morális lénytől mélyebb — ide vágó — önvizsgálatot vártam volna, az előbbi alternatíva felé hajlok. Ebben a magam tapasztalatát, élményét is felidézhetem. Hányán és hányán fojtottuk el magunkban a bírálatra vagy éppen elutasításra irányuló késztetéseket, mert a Szovjetunióval kapcsolatos értetlenségeinket, tamáskodásainkat, sőt időnkénti viszolygásainkat az olyan szellemi-erkölcsi tekintélyek oszlatták el, mint Romain Rolland, Bemard Shaw, Heinrich Mann, Theodore Dreiser, Martin Andersen Nexő, Paul Langevin, Upton Sinclair és sokan mások.

A sztálini Szovjetunióhoz bírálat nélkül viszonyuló antifasizmus tehát er-