Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Gáli Ernő: Fábry Zoltán: a „felelő ember“

38

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

kölcsi csapdának is bizonyult. Akik beleestek és sokáig foglyai maradtak, egyéni számvetéssel, felelősséggel tartoznak ■— maguknak és másoknak.

Vajon tudatában volt-e Fábry annak, hogy az általa szintén — hosszú időn át —- tabuként kezelt szovjet valóságról ki nem mondott igazsággal ő is bekapcsolódott a hallgatás összeesküvésébe, amelybe a növekvő fasiszta veszély nyomása alatt oly sok kiváló európai és amerikai írástudó sodródott? A hallgatás összeesküvését Manés Sperber szintén Romain Rollandra utalva marasztalja el visszaemlékezéseiben, mert a nagy francia író annak idején lebeszélte Panait Istratit arról, hogy nyilvánosságra hozza a korabeli szovjet viszonyok egyik ■— baloldali szempontokat érvényesítő — bírálatát. (Die Vergebliche Warnung, München 1980, 186, o.)

Az Üresjáratban kifejtett — tragikus kiábrándulástól belengett — radikális bírálat 1948 utáni „felfüggesztését” feltehetően az is meghatározta, hogy Fábry sokáig bízhatott a humanizált, „emberarcú szocializmus” eszményében. Nyilván korán megérinthette a készülődő „prágai tavasz” fuvallata. Magatartása e vonatkozásban sem volt kivétel. Illúzióiban sokan osztoztunk. Kérdéses maradt viszont, mennyire tudta magában összeegyeztetni a vonzó ideálba vetett reményt azzal az „aggályoskodó, kételkedő, latolgató, gondolkodó” attitűddel, amelyet minden hiteles írástudónál kötelezőnek tartott. „Az entellektüel — jegyezte fel naplójában, 1947 novemberében — kritizál, bírál, ítél. Ez a joga: kötelessége. Ennyi a tisztje.” (182. o.)

E feladatát teljesítő értelmiségiben arra a szabad autonóm személyiségre ismerhetünk, aki — felelő emberként is — képes a felelősségvállalásra. A száz éve született Fábry Zoltánt e morális követelmény hirdetajeként továbbra is kor társunknak érezhetjük. Velünk marad ő e — „szélsőségek korszakának” nevezett század végén (Eric Hobsbawm) ama távlat felé való közeledésben is, amelyet tájainkon az elsők között nyitott meg, amikor Európában hazánkra mutatott.

És végül, ha Theodor W. Andorno éppen az autonóm személyiségben fedezte fel az „Auschwitz utáni nevelés”, a barbártalanításra való késztetés” kulcsemberét, akkor Fábry hagyatékának kritikai ápolása e pedagógia egyik — legalábbis számunkra — nélkülözhetetlen szellemi eszközének tekinthető.