Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - SZEMTŐL SZEMBEN - Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával

Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójával

egységesség elegye, amelyet azonban — identitáscsonkolástól való félelmünk miatt — egyirányúan, sőt, vakvágányon működtetünk, ezért nem érheti el a valódi címzettet. Politikai teológia című munkáját Carl Schmitt, a decizioniz- mus (döntés,ítélet A szerk.) megalapozója ezzel a mondattal kezdi: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt". Kivételes állapotról az dönthet, aki kivételes helyzetben van, azaz aki a szuverenitás két legszüksc ;esebb tulajdonságjegye, a függetlenség és az integritás közti űrben lejti kötéltáncát identitása szuverenitásáért. A hadüzenet és a békekötés állandósult állapota, mondhatnám, koegzisztenciája ez, s ebből a szemszögből állapotunk vitathatatlanul kivételes. Tudjuk, hogy szlovákiai magyarként — továbbra is képletesen szólva — kinek üzengetnénk hadat, kivel kellene békét kötnünk, csak még az nincs egyértelműsítve, hol húzódhatna függetlenségünk, illetve integrálódásunk határvonala. Az utóbbi hét esztendő, kisebb-nagyobb foghíjakkal, kirajzolt ugyan egy térképet, aminek csak egyetlen, de annál alapvetőbb hiányossága van: különféle rangú és rendű határvonalai nem a szlovákok és a szlovákiai magyarok közti tárgyalások eredményei nyomán, hanem egyrészt a nemzetközi szerződések garantálta elvárásaink, és az alkotmány rögzítette jogaink, másrészt egyes politikusaink átgondolatlan vágyképeinek és torzszüleményeinek nyomán kerültek fel rá. A Kalligram mellesleg azt is példázza, hogy a szlovákiai magyarságban vannak reálisan gondolkozó tényezők. íróktól, társadalomtudósokon át sok mindenki megtapasztalta már azt a nyomasztó érzést, hogy a szlovákiai magyar értelmiségi körökben rendkívül nehéz eljutni a racionális párbeszédig, kivált ha poltikáról folyik a szó, mert a politikusaink megítélése rengeteg emícióval párosul. A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy a többség nem ismeri fel a szemléletünkben leledző veszélygócokat, hallgat a nyilvánvaló szindrómákról... Olyan magyar nemzetstratégiai víziókkal ajánlkozni a szlovákoknak, amelynek kiagyalója maga sem tudja pontosan, mit akar s miért — nem szabad. Ez hazárd. Mit tehet ilyen helyzetben egy kiadó? Annyit mindenképp, hogy a szabad véleménynyilvánítás eredményeként a politika piacán megjelenő víziók mellé igyekszik letenni azokat a szlovákiai magyar szépirodalmi és társadalomtudományi műveket szlovák nyelven, amelyek e vízióknál jóval objektívebb és plasztikusabb képet nyújthatnak majd a szlovákiai magyarság történelmi tudatáról, szociális érzékenységéről, sajátos nemzeti-kisebbségi habitusáról. (Persze, ha nemzeti habitusról beszélünk, nem feledhetjük, hogy — az önmeghatározottság megoldhatatlan jellegénél fogva — sztereotípiákra is szükségünk van.) Persze, ez csak egy kiadói mit és hogyan, de vitathatatlanul pozitív aurájú, s meggyőződésem, hogy hatékonyabban szolgálja a magyar nép érdekeit, mint mondjuk... Ahhoz, hogy békét köthessünk a szlovákokkal, először magunkkal kellene megbékélnünk. Azzal, hogy ebben az országban élünk, hogy a határok meg- változtathatatlanok, hogy néhány négyzetkilométernyi földért nem vagyunk hajlandók mártírhalált halni értelmetlen gerillaháborúban. Minden valódi háborút a szavak háborúja előzte meg. Óvakodjunk hát a meggondolatlan szavaktól... Nem egyszer feltettem magamnak a kérdést, a szlovák-szlovákiai