Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Gáli Ernő: Fábry Zoltán: a „felelő ember“
36 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN tünk rá, amikor a sztálinizmus iszonyatos bűneivel, a két totalitárius parancsuralom közötti hasonlóságokkal kell szembesülnünk. Az 1945—48 között vezetett és — már említett -— Üresjárat címmel hat évvel ezelőtt napvilágot látott naplóját mint olyan vádiratot olvashatjuk, ameiy a bűnbakként a vádlottak padjára ültetett, eleve elítélt védőbeszédével szerves egységet alkot. Az Üresjárat sok tekintetben A vádlott megszólal előtörténetének tekinthető, ám helye és szerepe Fábry életművében nem csupán erre a funkcióra szorítkozik. Rendkívüli jelentőségű dokumentumról van szó, egy életre-halálra elkötelezett baloldali írástudó filippikájárói, amely a fasizmussal érintkező „nacionálkommunizmus”, a barbarizmus számos jelét mutató sztálinizmus ellen irányult. Mindkét írást mély csalódottság és felháborodás hatja át. 1945 májusában kétségbeesésének olyan fokáról számol be, amely már az öngyilkosság határára sodorta. Fábry t a fasizmus módszereinek átvétele, a mindkét rendszertől ki tenyésztett és általuk preferált nyájember eluralkodása, a felajzott tömegindulatok meglovagolása, a szovjet politikában elhatalmasodó nacionalizmus, pánszlávizmus és antihumanizmus taszította a kiábrándulás bugyraiba. „A legfantasztikusabb paradoxon valósult meg: — írja A vádlott megszólalóin — a fasizmust csak az antifasizmus feláldozásával lehetett legyőzni.” Persze, a szovjet nagyhatalmi érdekek járszalagjára kötött antifasizmus erkölcsi-politikai vereségét sok minden előzte és határozta meg. Fábry végzetesnek, valamilyen eredendő bűnbeesésnek minősíti 1939. augusztus 23-át, a Ribbentrop—Molotov-paktum megkötését. Ám az antifasizmus e nyilvánvaló elárulása maga is egy folyamat, vétkes tévedések következménye volt. Fábry számba is veszi a súlyosabbnál súlyosabb hibákat, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy végül is ezt a fajta antifasizmust kénytelen csődtömegnek elkönyvelni Píitelvesztéshez vezetett, és potenciális szövetségek ellehetetlenülését vonta ugyanis maga után, hiszen a Komintern (VII. kongresszusáig) fasiszta címkével bélyegezte meg a szociáldemokratákat, a társadalmi problémák iránt fokozódó érzékenységet tanúsító keresztény egyházi mozgalmakat, valamint több olyan demokratikus, liberális irányzatot, amely nem volt hajlandó magát a szélső baloldal hegemóniájának alávetni. Fábry non possumusa az efajta kizárólagosságnak is szólt. Ebben a szellemben — nyilván — arra sem volt hajlandó, hogy gépiesen egyenlőségi jelet tegyen a proletár s az antifasiszta, illetve a burzsoá és a fasiszta közé. Az antifasizmus — meggyőződése szerint — nem osztálykategória. A keserves magányában naplót író, újabb „palackpostát” előkészítő Fábry nem kerülhette el, hogy az értelmiség felelősségét ebben a viszonylatban is megvizsgálja. Önmagával is szembe kellett néznie. Vallomásosan eleveníti fel, hogy a humánum embereként „szerződött” a kommunizmussal, hiszen nála „előbb volt a humanizmus, és csak azután, mint ennek vonzata, jött a kommunizmus”. Ebből a paktumból s ebből az időrendiségből viszont az következik, hogy „szerződésszegés” esetén bármikor felmondhat. Tudjuk, ő maga is számot vethetett azzal, hogy a naplóírás idején már rég együtt voltak e „fel-
