Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Gáli Ernő: Fábry Zoltán: a „felelő ember“

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

35

távolodással is számolniuk kell. Egyre kevesebb embernek volt ugyanis személyes emléke a hitlerizmusról. A nyolcvanas évek közepén a „post-Hitler”- korszak már többszöröse volt a III. Birodalom időtartamának. Az újabb és újabb nemzedékek számára csupán történelmi epizódnak kezdett számítani, amiért ők egyre kevésbé akartak „fizetni”. A vita érzelmi fűtöttségében tehát egyrészt a korabeli (nyugat)német társadalom belső feszültségei, konfliktusai, másrészt viszont az amnézia ellen küzdők — jövőt építők — felelősségtudata jutott kifejezésre.

Egy évtizeddel később — mint már utaltam rá — a Harvardon dolgozó történész, Goldhagen Hitler’s Willing Executioners című könyve, amelynek német fordítása rövid idő alatt (1996) piacra került, ismét parázs vitát provokált. Goldhagen vaskos művében — eddig feltáratlan forrásokat is értelmezve — azt a tételt fejti ki, hogy a holocaust megvalósíthatatlan lett volna a hitlerizmus népirtó politikáját készséggel követő/alkalmazó németek százezreinek a közreműködése nélkül. A megsemmisítő gépezet mozgatóit sajátos, a zsidóság fizikai megsemmisítésére irányuló antiszemitizmus sarkallta. A Shoah tehát valaminő német „nemzeti projekt” következménye volt, végrehajtóit pedig az egyszerű emberek tömegeiben kell keresnünk. Ez a tétel nem egészen új mert néhány évvel ezelőtt Cristopher R. Browning Ordinary men: Reserve Bata lion lol and the Final Solution in Poland (1992) című munkájában már nyomon követte egy hamburgi tartalékos rendőrökből összeállított egység lengyelországi rémtetteit. Goldhagen a sokféle magyarázat közül a náci ideológia, a démonizáló zsidóellenesség szerepét találja döntőnek, s ennek a hordozóit az átlagos németekben jelöli meg.

Sokatmondó, hogy a német kiadást követő hamburgi, berlini, frankfurti, müncheni szerző-olvasó találkozókon a közönség jelentős része nem utasította vissza Goldhagen felfogását. Ez a jelenség egyrészt azt mutatja, hogy Nőkének és társainak nem sikerült a náci bűnöket relativizálni, s a felelősségtudatot kioltani, másrészt — amint azt Hans Mommsen történész (aki egyébként nem fogadja el a Hitlers willige Vollstrecketben kifejtett koncepciót) hangsúlyozza — egy új nemzedék jelent meg, amely már nem lévén közvetlenül felelős, fokozott érzékenységgel fordul a múlt felé. (Le No- uvel Observateur, 1996. dec. 4.)

Ez a Fábry Zoltán 1946-os tiltakozása utóéletének kontextusához tartozó kitérő után nem szükséges külön is bizonygatnunk, hogy a kollektív bűn és bűnhődés, a felelősségre vonás és a felelősségvállalás igen bonyolult, ellentmondásos jelenségcsoportként foglalkoztatja még mindig az európai századvég köztudatát. Fábry tehát — túláltalánositásával együtt — kortársunk marad. Olyan kortanú ő, akit nem csupán a háborúval, a fasizmussal kapcsolatos politikai-erkölcsi perekben idézhetünk meg, hanem akkor is hivatkozha-