Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Duba Gyula: Volt köztünk egy európai

26

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

tástudatnak és fasizmusnak egyaránt csomópontja lehet. Ösztönök és érzetek bázisa, érzéki reflexek és mélylélektani képzetek humusza, folyamatosan és maradandóan bennünk élnek! S ha felszabadulnak a tudatalatti fogságából, és életre kelnek, romboló erővé válhatnak. Különféle megjelenési formáiban rokonul és azonosul egy kiszámíthatatlan közép-európai jelenség! Fábry erkölcsrendjében az antifasizmus áll vele szemben. Nem úgy, mint hatalmi tényező, sem mint mozgalom, hanem mint szellemi erkölcs és írói magatartás! Annak idején nem értettük görcsös ragaszkodását olyan fogalmakhoz, mint a vox humana, a szellem—erkölcs, az antifasizmus! Bábi Tibor kritizálta is, avatatlanul és igaztalanul, az antifasizmusáért! Az író így, ezek által folytatta régi önmagát anélkül, hogy azonosulna a hivatalos eszmei gyakorlattal naplóbeli vívódása készíti elő ezt az álláspontot. Szellemi tisztítótűz és lelki pokoljárás, ne részletezzük, idézzük! „...mi nem voltunk kimondott marxisták, de humanisták, és ehhez voltunk hűek, amikor a kommunizmusban véltünk otthont találni. És el kellett hagyni, mihelyt ez az antihumanizmusra aktívan reagált.” Ebben a fényben Fábry Zoltán antifasizmusa sajátos polgári humánumnak a korabeli megnyilvánulása! Olyan erkölcsi magatartás, amelyet a neve fémjelez. A minőségét keresve idézzük ismét őt: „... Egyre gyakoribb tünet: kezedbe veszel egy könyvet, európai tudatodat, humanizmusodat akarod táplálni. És amikor egyre jobban igent bólogatsz neki és egyre lázasabban ceruzázod a sorokat és lapszéleket, egyszerre nem bírod tovább és a levegőbe meredsz. Végtelen ürességet érzel, vagy inkább végtelen fáradtságot. Mintha megvesz- szőztek volna, és utána nem bírod tovább a semmit: a minden mindegyét hívod a hirtelen rád szakadt mozdulatlansággal. Sírni tudnál és elnémulsz. Nem megy tovább. Meghülyültél. Elfordulsz a könyvtől. Soha így nem láttad be a könyv hiábavalóságát a mában, mint ebben a percben... Egy pillanatra az igazság ragyogott feléd, és nem érzel örömöt, csak nyilalló fájdalmat: mit ér az igazság, mire megyek vele, mit kezdjek vele? Az igazság, a kinyilatkoztatás emberi csodájának, a vox humanának feleslegessége, hiábavalósága még soha ügy belém nem mart, mint azokban a napokban, még soha ily feleslegesnek nem éreztem magam: emberi voltomat, író voltomat, mint most, amikor pedig mindennél nehezebb magyarnak lenni, az űzött magyarságban és embernek maradni az embertelenségben. Olyan igazságokra döbbensz a tegnapi könyvekben, olyan tanúvallomásokra bukkansz, olyan gondolatokra, melyeket le kell stoppolnod, ha nem akarod, hogy az őrültek házába, börtönbe vagy fal elé kerülj... És akkor döbbensz a legborzasztóbbra: hisz máris börtönben vagy, nyelved eltiltott és megtiltott magyarságod börtönében,”

Könnyű lenne feltenni a kérdést: miért nem hallgatott el, miért írt a múlt rendszerben? Hogyan lett irodalmi legenda? De hát... mit kellett volna tennie? A háború alatt emigrálhatott volna, utána... nem tudom! De úgyse ment volna! Helyhez kötötte létformája, a stószi magány. Ilyen alkat nem menekül, de hallgatni sem képes. Valahogy történelmi adottság, hogy a kisebbségi író gyökereit kitépve elveszíti önmagát! Menteni nem akarom őt, nincs rá szüksége, magyarázni sem. Példája okán inkább magunknak tennék fel néhány kér-