Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Duba Gyula: Volt köztünk egy európai

Száz éve született FÁBR Y ZOLTÁN

19

döntőn összegező, mindenre alkalmaznak formuláig, megoldásig’' Ezernyi cikk és néhány könyv megírása után, mondhatom-e, hogy igen?! Ki hitte volna, hogy az irdatlan német katasztrófa és a vi lágra zúdított szenvedés után ez, ennyi legyen újra a német probléma? A második világháború után a folytatása. Változatlanul...”

A színhely: Stósz. Faluvároska a hegyek közöt A bányászházak évszázadok során a völgybe „stószolódtak”, Fábry szerint inr i . neve. Apró patak mentén áll a sszú földszintes szülői ház, a majdnem kúria, bolthajtásos szobáival és kívülről fűthető cserépkályháival, tágas telkével az egykori vidéki polgári világot testesíti meg. A vállalkozó szellemű, nemzetőr nagyapa építette, a „szivarozva vagy csibukozva és feketézve, állandóan olvasó”, kormányellenes s negyvennyolcas apa, és az édesanya, „a mánta tímár lánya... a szent, csak nekünk s miattunk élt asszony” örökölte, majd az író és vak leánytestvére. Eny- nyi a családi környezete. Két nyelvi kultúra vonásai ötvöződnek, mánta-német sajátosságok és negyvennyolcas magyar igazságérzet. Gazdag német kultúraörökség és szenvedélyes magyar identitástudat lesz belőle. Fábry a Stószi előszóban ír részletesen furcsa gazdálkodásáról és az elfogyó birtokról,a Kassák „aposztrofálta... falusi magányában tilinkózó, spirituális te- henesgazdáról”, de leginkább a magányról, a stószi remete legendás magá- nyárróL A mítosz mindig több, mint amit az ember szeretne! Fábry cáfolja a remetei magány és létforma hiedelmét. Ilyen értelemben nem él és sosem élt magányosan! S felsorol némi mosolyra késztető bizonyítékokat: „Amikor Olga nővérem 1931-ben meghalt, azonmód feloszlattam a gazdaságot, és bérbe adtam a réteket: kosztom legalább biztosítva volt. Vendéglőben étkeztem, de a minden esti három deci borra nem mindig volt fedezet. Bort ivott a remete, nem pediglen tejet! És ha ide írom mai ruhaleltáram adataiból a húsz szvet- tert és pulóvert, az ugyanannyi pizsamát vagy félszáz inget, akkor mi marad a szokványképzetből, a „remetéből”, aki még egy inggombot sem tud maga feivarrni?... És kávéházban táncoló remetét ugyan ki látott már? Fel kell ütni Szántó György életrajzát, a Fekete éveimet, ahol a „stószi remetéről” ír, amint az Léván a kiürült hajnali kávéházban „Kaczér Dinával balettet táncolt”. Még most is megvan az a szerződési űrlap, melyet egy épp jelen volt színházi vagy artista ügynök tett elém: a prágai Alhambrába akart elkötelezni esti száz koronás honoráriummal...” Fontos adalék, bár mosolyra késztet. A testben és lélekben egészséges férfi tiltakozása valamilyen hóbortos és tehetetlen, irreálisan szent és őrült csodabogár kétes híre ellen.

Rozsnyói gimnazista korában már sokat olvas, ajándékul, még a frontra is, könyveket kér. Az ismert képen: Fábry önkéntes úr bajtársaivai a lövészárokban könyvet tart a kezében. Európai rangú ismeret forrásai a Weltbühne, a Neue Rundschau és más német folyóiratok. Másik fénykép: komoly, szinte bánatos tekintetű fiatal hadnagy rózsacsokorral a derékszíjában 1917 szeptemberében. Vélhetnénk, operettvitéz! A szeméből áradó szomorúság azonban súlyos drámák visszfénye, a háborús veteránok gyötrelmes tapasztalatait birtokolja a húszéves önkéntes. A legborzalmasabbat, gyilkos élménynek nevezi,