Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Duba Gyula: Volt köztünk egy európai

20

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

így meséli el: „...a Brody alatt jasionov-majdani erdőben, egy vesztett csata maradványaként, primitív lövészárok kamrájában összeszorult, kis embercsoport — az ellenségtől teljesen körülkerítve. A magukat immár foglyoknak tekintő szegény kassai és abaúji magyarok már nem védekeznek, de az utolsó ellenséges rohamozok még nem futották ki magukat: a felajzott bestialitás nem torpant meg, a szurony lendülete vakon döfköd a heringek módjára tehetetlenül összezsúfolt embercsomóba. A szurony a nyakon és a vállon szaladt be, a döfés és szakítás sziszegő hangja és a nyomán követő ordítás vagy jajongó nyögés ekkor vésődött belém kiirthatatlanul. Én megmaradtam, lebuktam és a földön csúszva, egér módján lyukat kerestem és találtam, és szaladtam, míg az üres futóárokban bele nem ütköztem egy ellenséges köpenybe. Szuronyom a hasát érte, de a döfés elmaradt, a kezem nem engedelmeskedett, a re- pesztő, sziszegő hang nem engedte. Megrántottam a ravaszt: az út szabad volt. Az út szabad volt, és én egy élmény örök foglya és elkötelezettje. Azóta mondom és írom: „Fegyver s vitéz ellen!”

Fábryra nagyon korán rámeredt a halál. Akár Hemingwayre, ebből lett a Búcsú a fegyverektől. Nem becsülhetjük le a „gyilkos élmény” erejét, akinek a leikébe ilyen drasztikusan tör be a halál, többé nem felejti el. Tudatalattijának eleme lesz az átélt iszonyat, ösztönei mélyerőinek része, emlék, mellyel az ember azonosul, öntudatlanul magában hordja egy életen át. S ha a fronton szerzett „tüdőcsúcshurutból” kifejlődött tüdőbaj kórja társul hozzá, a halálérzet állandó társ, mindennapi élmény lehet. Fábry első nagylélegzetű és mély írása, terjedelmes esszéje a Bécsi Haláltánc-ének: 1921. Arthur Schnitzler Rei- gen című darabját s a körülötte zajló társadalmi botrányt elemzi. Mélyen megalapozott kor- és kórkép. Közép-európai óda a halálhoz! Olyan gondolkodó munkája, aki a halál jegyében él. Huszonnégy évesen mindent tud az emberi létről. Nemzeti érzése és hazaszeretete is, a negyvennyolcas férfiak öröksége, halálos sebet kapott Trianon által. Halálérzetéhez a hazátlanság tudata társul, a kisebbségi sors, a folyamatos sérelem. Váratlanul, frissen még keményebb lehetett, mint manapság! Inspirációi szomorúak, szinte meddők. Akár eltemethetnék az írót. Szerencsére Európa üzen érte, megtalálja, a német expresszionizmus neveltjévé és hívévé teszi. Alkati adottságait prófétai tartásra hangolja, messianizmusra teszi hajlamossá. Irodalmával és gondolkodásával hat rá Európa, helyes irányba lendíti. 1923. április 1-jén írja Irodalom és magyarság című esszéjében: „Megerősödtünk már annyira, hogy irodalmunkat ne csak puszta kegyelet, nemzeti eszme, de a kritika szempontjából is megvizsgáljuk.” Az ismerős gondolat először hangzik el, s a folytatása máig érvényes: „Irodalmunk iránya — európai. Azzá tették a régiek, amikor a magyarság életét Bizánc helyett bekapcsolták a Nyugat vérkeringésébe.” Nálunk ezt ő mondta először, mint ahogy egy évtized múlva így fogalmaz: Hazánk, Európa.

Az apák nyelve magyarrá tette. De az anya nyelve, a mánta-német nyelv is meghatározza őt. Ne kutassuk, melyik élménye erősebb, gyerekkora falujában mindkét nyelv élt. Fábry magyar író, európai kultúráját részben német nyel-