Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Rácz Olivér: Fábry Zoltán Úrnak

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

15

Vagy négykézláb — feledve fotelt és pléde — csúszkáltál a gyerekeimmel a halom körül, hogy előkotorj számukra néhány meséskönyvet.

Szeretted a meséskönyveket.

És a fekete ribiziin kívül minden más gyümölcsöt, minden zöldségfélét.

Egyszer éppen ebéd után látogattunk meg, mielőtt átsétáltunk volna a fürdő ócska kis úszómedencéjéhez. Az asztalodon, kint a kertben még ott állt a gyümölcsös tál, s benne néhány kőkemény, bizonytalan színű, sápadt, éretlen vadgeszte nyének is beillő — mint utóbb elárultad —, sárgabaracknak csúfolt valami búslakodott.

— Errefelé, az erdők között — mondtad mentegetőzve —csak ilyen hitvány gyümölcs kapható... Egyetek. Nosza, kölkek. Maga is, szépasszony.

A szépasszony, akiről immár beszélgettünk, elgondolkozva vette szemügyre a tálat.

— Zoltán — kérdezte vonakodva —, maga ezt eszi?

— Miért? -— néztél rá megütközve. — Nekem sok gyümölcsöt, zödségfélét kell ennem... Főképpen gyümölcsöt. János is mondta.

— Igen, Zoltán, de hát ezek itt éretlenek, satnyák, kőkemények: én nem enném a maga helyében...

— Ugyan. Mennyit ettem belőle? Legfeljebb, ha nyolc-tíz darabot.

Egymásra pillantottunk. Mi — nyoic-tíz darabtól ebből a szörnyűségből

gyerekeinkkel együtt halálosan megbetegedtünk volna. De hát neked ott voltak a drága János által emlegetett, kimeríthetetlen szellemi erőforrásaid és erőtartalékaid.

Fotel és pléd nélkül.

Évekkel a halálod után többen is keresni kezdték rajtam kiadatlan Naplódat.

Egy alkalommal, szokatlanul borongós hangulatodban valóban azt mondtad, rám bízod a Naplót: ha egyszer majd alkalmasnak találom már az időt és a helyzetet, kiadathatom.

— Addig azonban gondosan rejtsd el — mondtad. — Ne a lakásodon: valahol az iskolában, biztos, hozzáférhetetlen helyen, ócska füzetek, könyvek között. Neked is fejedet veszik, ha megtalálják nálad. Rejtsd el. Persze, ne úgy, hogy a zúzóba szánt, kiselejtezett iratok közé kerüljön.

— Add ide most — mondtam, mert akkoriban már én is szerény kis kocsimon jártam hozzá.

— Hogyne. Hogy a zsaruk megállítsanak valahol gyorshajtásért, te meg visszapofázol, aztán a kocsival együtt az őberhén kötsz ki, és mindkettőtöknek fújtak, Majd egyszer elküldöm. Talán Jánossal: az orvosok kocsija mindig biztonságosabb. De ha akarod, most belelapozhatsz.

Órák múlva nógatni kezdtél, hogy menjek már a fenébe, besötétedett, kot- ródjam haza, a családomhoz. De én nem tudtam letenni a kéziratot.

Sohasem küldted el nekem. Talán valóban féltettél: nagyon szeretted a családomat.