Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Rácz Olivér: Fábry Zoltán Úrnak
14 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN kos napjaink ezt a, már a negyvennyolcas szabadságharcban, Széchenyi, Petőfi ajkán olyan széppé nemesedett szót? Láttam. Egyszer, egy peremvidéki kóborlásaim során elsétáltam egy hírhedten ócska, kopott kis elemi iskola épülete előtt. Az iskola kisiskolásai zömmel az akkor még dúsan burjánzó nyomornegyedek apró ivadékaiból kerültek ki. Zimankós november végi nap volt, és az iskola kapuja előtt, a lépcsőn gubbasztva két kis rongyos fenekű, kékre fagyott, mezítlábas hét-nyolc éves pur- dé dobálta harsány kiáltozások közepette a magasba a patkószegeket. Akkoriban ez volt a kisiskolások legkedveltebb játéka. A játék szabályait nem ismertem, de azért megálltam, érdeklődve és sajnálkozva figyeltem a két kis kölyök elmerült tevékenységét. Ekkor kinyílt az iskola kapuja, és egy olcsó, de nagyon mutatós, elegáns bundába öltözött, ifjú, szép hölgy lépett ki rajta. A két kis purdé felkapta a fejét, és éneklő hangon, szlovák nyelven, két szólamban ráköszöntek a hölgyre: Üdv a munkának, tanító elvtársnő! S a hölgy mosolytalan arccal, komolyan viszonozta az akkoriban hivatalosan előírt köszönést: Üdv a munkának, elvtársak! Amikor ezt az ostoba kis történetet elmeséltem neked, nem nevettél, Zoltán. Nem is mosolyogtál. Felsóhajtottál, és láttam az arcodon, hogy köpni lett volna kedved. Jó — az iskolámban a „tanító néni, tanító bácsi, Bözsi néni, Sári néni” megszólítás járta. Kaptam is érte eleget a fejemre, de makacs kitartással sikerült megértetnem a feletteseimmel, hogy Ribicei Feri a második elemiből (az általános iskola és a gimnázium közös igazgatóságom alá tartozott) nekem nem elvtársam, és én sem vagyok elvtársa neki. Fekete ribizli. A gyermeki, ártatlan mosoly az arcodon valahányszor a szépasszonyaiddal ugrattalak. De ebben sem tűrtél pontatlanságot. — Tévedsz — mondtad szemrehányóan. — Ő a jövő héten esedékes. Akiről beszélsz, az elmúlt héten látogatott meg. Egyébként mi közöd hozzá? Beszéljünk inkább a te szépasszonyodról; legalább egy éve nem láttam. — Nyáron majd láthatod. A két csemeténkkel egyetemben. Már alig várják, hogy feltúrhassák a könyvtáradat. Mert hát a Te könyvtárad nem olyan szép, gondosan elrendezett, katalogizált könyvtár volt ám, mint amilyennek a televízió képernyője — szülővárosom jóvoltából: szülővárosom mindig nemesen patinás kulturális központ volt —, születésed századik évfordulójára emlékezve, nagyon szép gesztussal, nagyon kegyeletteljes méltatással bemutatta. Én viszont ma is magam előtt látom még akkori „könyvtáradat”. Könyvek a székeken, a namlagon, íróasztalon, elvétve, rendetlenül, összevissza egymásra boruló sorokban, egymásra hányt oszlopokban a könyvespolcokon is, főképpen azonban a „fogadószoba” kellős közepén, egyetlen, hatalmas, kusza halomban. De Te mindig csalhatatlanul kihalásztad a halom aljáról, széléről, közepéből pontosan azt, amelyikre éppen szükséged volt.
