Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Élmények és értelmezések
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A „Bevezetés” további részei azonban még súlyosabb ellentmondásokat hordoznak. Ingoványos talajra tévedt szerzőnk, amikor a „remekmű” fogalmára néhány mondatban próbál magyarázatot adni. Szerinte a remekmű ismérve a minél „szervesebb egység”, „szorosabb, kompaktabb kötés”, „kevésbé találunk benne nélkülözhetetlen (?) elemeket”, „kevésbé véletlen (?!) minden”, „minél közelebb áll egy mű a remekműhöz, annál inkább jelentésekkel, funkciókkal terhes minden egyes részlete, vonatkozása”, „másfelől a sokatmondás esélye növekszik”. Vajon miért épp a „szervesebb egység” a remekmű ismérve, minek az egysége kell, hogy szervesebb legyen, és vajon a remekmű tényleg csak stilisztikai, poétikai, kompozícióbeli, motivikus jegyektől függ? Vajon a remekmű fogalmának megértésénél nem kell-e irodalmon kívüli összetevőket is figyelembe vennünk? Például egyes korszakok ideológiai megfontolásai (gondoljunk csak Petőfi Béranger-jére — vagy Petőfi Béran- ger-interpretációja nem adekvát, még a saját korában sem?), a művek időbelisége nem értékmeghatározó esemény? Vajon szabad-e figyelmen kívül hagynunk eszmetörténettel, divattal, temporalitással összefüggő megfontolásokat, vajon egy irodalmi „remekmű” (ha van ilyen), mennyire divatfüggő? Vajon kijelenthető-e egyáltalán egy műről, hogy remekmű, és ki az, aki kijelenti? Kijelenti, kikiáltja? Ki az, vagy kik azok, akik elhiszik (neki), hogy ez a mű remekmű? (Vegyük csak a magyar irodalmat, ahol a remekmű fogalmába erősen belejátszanak irodalmon kívüli, életrajzi mozzanatok — József Attila életművének megítélésekor a költő tragikus halála, amely visszafelé értékeli műveit, Petőfi esetében ugyanerről beszélhetünk, Ady zsurnalista botrányai nélkül verseinek hatástörténete sem érthető meg, vagy — hogy Széles Klára köteténél maradjunk — Komjáthy „aurájához”, nagyban hozzájárul a költő életének titokzatossága... (A másik lényeges ellenvetés az lehet Szélés Klára re- mekmű-felfogásával szemben, hogy ha a remekmű „minden egyes részlete” „annál inkább jelentésekkel, funkciókkal terhes”, ráadásul „minden egyes részlete, vonatkozása”, akkor ez inkább azt bizonyítja, hogy milyen óriási szemiotikái gazdagsággal bír az így felfogott remekmű, s milyen sok irány vezet ki belőle, hogy ez a jelentéstani gazdagság milyen gazdag interpretációs lehetőségeket biztosít az értelmezés számára, s az olvasás során milyen gazdag jelentésszóródásnak lehetünk a szemtanúi. Széles Klára ellentmondásba keveredik, mikor arról ír, hogy elemzései mű- és értékközpontúak. A kettő ugyanis nem feltétele egymásnak, a mű megismerése nem jelent par excellance értékeinek megismerését is. A mű strukturális elemzése során nem tárulhat fel a mű értéke is. Széles Klára pedig éppen e két „funkció” (?) egymásból eredeztetését tételezi fel. Míg a strukturális elemzés a mű „látható” elemeire támaszkodik, s így csak az adott, materiális manifesztációja, addig a mű értékét más szempontok is motiválják. Széles Klára a strukturális elemzésben feltáruló műképről pedig úgy beszél, mintha azok lennének a mű „belső”, tehát igazi törvényei. Ebből inkább azt érezni, hogy ott szoktak „igazságról” beszélni, ahol éppen e fogalom kritériumai nem tisztázottak. így a strukturális elemzés is műcentrikus, a befogadás, hatás érté
