Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Pomogáts Béla: Egy ízlésforma önarcképe
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ló Szemlér Ferencre, Horváth Imrére, Pásztor Bélára, Vihar Bélára, Horváth Bélára, Karinthy Gáborra, Tűz Tamásra, az újholdas költők közül pedig Mészöly Dezsőre, Vidor Miklósra és a verseket is író Mándy Ivánra. Hasonló figyelemfelhívó és értékei szerint méltató szerepet tölt be az 1945 után fellépő költészet válogatása is. Lakatos István igen sok méltatlanul háttérbe szorított költőnek szolgáltat elégtételt, egyszersmind kodifikált is egy költészeti eseményt, egy esztétikát és egy poétikát, természetesen a Nyugatét és az Újholdét. Ebben a tekintetben lehetne vitatkozni azzal a képpel, amelyet a huszadik századi és kivált az 1945 utáni magyar líráról ad. A Nyugat-hagyomány és ennek általában újklasszicista poétikája mellett ugyanis más hagyományok, más esztétikák és más poétikák is jelentékenyen alakították a modern magyar költészet arculatát. így az avantgárd, a népi hagyomány vagy az a költői realista vonulat, amelyről annak idején Csanádi Imre adott közre nagy terjedelmű antológiát (A magyar valóság versei). Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy Lakatos István válogatása ne volna teljességgel hiteles: a 20. század magyar költészete valóban a Nyugat szimbolista, majd újklasszicista poétikája nyomán hozta létre a legfontosabb értékeit. És persze lehetne készíteni olyan antológiákat is, amelyeknek az avantgárd, a népiség (népiesség) vagy éppen költői realizmus (mint Csanádinál) lenne az esztétikai rendező elve. Néhány hiányérzete így is támad az olvasónak, igaz, annak tudatában, hogy olyan költői antológiát egyszerűen nem lehet szerkeszteni, amely minden igényt kielégítene: amelynek ne volnának hiányai. így mindenképpen kissé soványnak érzem a Nagy László és Juhász Ferenc verseiből készült válogatást, mindkét költőt 20. századi líránk legnagyobbjai között tartom számon, s a költészetüket bemutató szöveganyag (ennek terjedelme) semmiképpen sem fejezi ki ezt az, úgy hiszem, megalapozottnak tekinthető véleményt. Kissé elnagyoltnak érzem a határokon túl élő magyar költők bemutatását is: igen sok kiváló költőre hívja fel a figyelmünket a válogatás (például az erdélyi Székely Jánosra, a szlovákiai Tőzsér Árpádra gondolok), de számosán vannak olyanok, akiket a szerkesztői figyelem elkerült. így az erdélyiek közül Tóth István, Csiki László, Palocsay Zsigmond, Sütő István, Ferenczes István, Visky András, és kevésnek érzem a Kányádi Sándortól és Lászlóffy Aladártól közölt versek számát is, a felvidékiek közül Ozsvald Árpád, Cselényi László, Gál Sándor, Zs. Nagy Lajos, Farnbauer Gábor, a kárpátaljai költők közül Vári Fábián László, Füzesi Magda, a vajdaságiak közül Herceg János, Pap József, Ladik Katalin, a nyugati (emigráns) költők közül pedig Szélpál Árpád, Fáy Ferenc, Mo- noszlóy Dezső, Zend Róbert, András Sándor, Papp Tibor, Készéi István és Máté Imre. Valamennyien kitűnő költők, jelentékeny életművel a hátuk mögött: remélhetőleg a hatalmas antológiának lesz újabb (és olcsóbb) kiadása, és akkor ezek a hiányok pótolhatók. (Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1996.) Pomogáts Béla
