Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - NYELV ÉS LÉLEK - Kiss Jenő: Változó társadalom — változó nyelv
Kiss Jenő és -völgyekkel ugyan, de — szűkül, szűkíttetik, éspedig a nyilvános nyelvha- szálat valamennyi fontos színterén, azaz az iskoláztatás, a tömegtájékoztatás, a hivatalos ügyintézés és az egyház, a hitélet területén egyaránt. Ennek következtében az anyanyelv használati gyakorisága csökkenő tendenciát mutat. 2/ A társadalmi környezet — a hivatalos politika és a többségi nemzet tagjainak a viszonyulása — olyan társadalomlélektani közeget hozhat létre, amelyben a kisebbségi anyanyelvhasználat megbélyegződhet, stigmatizáiód- hat, megfélemlítődhet. Ez az érintetteket emberi méltóságukban is mélyen sértő s a XX. század végéhez végképp méltatlan állapot (vö. Fábry Zoltán szavait: „Aki nyelvet bánt. embert sért”: Vigyázó szemek), amelynek személyiség- romboló következményei is vannak. A nyelvhasználat megfélemlítése kettős hatású lehet. Eredményezheti a kisebbségi anyanyelv elfojtását (a megfélem- lítőknek ez a célja), de kiválthatja az anyanyelvhez való csakazértis-ragaszko- dást is. S ahol akárcsak minimális kisebbségi öntudat van, ez utóbbi a normális reakció, amelyet a természetes önvédelmi reflex magyaráz. A nyelvek üldözése ugyanis mindig emberek, etnikumok üldözését jelenti, ezért „Bármely nyelv üldözése, elpusztítása a genocídium egy válfaja” (Fülei-Szántó Endre 1992: 44). 3/ Az állami eredetű vagy kényszerű kétnyelvűség általánossá válása. Nem egyszerűen politikai vagy tudati kérdés, hanem a modern élet szükség- szerű velejárója, a kommunikációs szükséglet kényszerítő hatásának a következménye, hogy napjainkban a kisebbségek az európai országokban többé vagy kevésbé elsajátítják már az államnyelvet. Korábban ez nem volt így, illetőleg nem abban a mértékben volt így, ahogy azt a XX. században tapasztalhattuk és tapasztaljuk, különösen az ezredfordulóhoz közeledve. A történelmi Magyarország utolsó évtizedeiben az akkori kisebbségek döntő többsége nem tudott magyarul. Erdélyben például 1880-ban a nem magyarok 5,7%-a, 1910-ben 15,2%-a mondta magát magyarul is tudónak (Szász Zoltán 1987: 1587> A természetes, kommunikációs indítékú kétnyelvűsödést az államok nyelvpolitikája tudatosan is sietteti, s ennek eredményeként — korábban elképzelhetetlen mértékben — tudja terjeszteni az államnyelvet s visszaszorítani a kisebbségek nyelvét. Ehhez a technikai lehetőségek is adva vannak. A cuius regio, eius lingua (= akié az ország, azé a nyelv) elvének érvényesítése ma már oda vezet, hogy a társadalmi kétnyelvűvé válás szükségességét egy-két országban nyelvtörvényekben deklarálják s a kisebbségi nyelvek használatát bizonyos helyzetekben — horribile dictu! — büntetni kívánják. A megfélemlített anyanyelvhasználatra az utódállamok magyar kisebbségei mindenütt adtak/adnak példát. Szociolingvisztikai törvény, hogy az anyanyelvi nyelvhasználat térvesztésének előbb-utóbb nyelvhasználati, később pedig nyelvrendszertani következményei is jelentkeznek. A nyelvi töredezés, nyelvi erózió kifejezéssel jelöljük e jelenséget, amely kisebbségi körülmények között fordul elő. A kisebbségi nyelvek jogi alárendeltsége és ebből következő kiszolgáltatottsága védtelenné teheti ezeket a nyelveket a többségi nyelvvel, a mindenkori államnyelvvel
