Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - NYELV ÉS LÉLEK - Kiss Jenő: Változó társadalom — változó nyelv
Változó társadalom — változó nyelv képesek biztosítani azt, hogy az egymást váltó nemzedékek közötti megértésnek, tapasztalatátadásnak, kommunikációnak ne legyen akadálya. Mivel a nyelvhasználat és a társadalmi közeg egymást kölcsönösen föltételezik, természetes dolog, hogy a mindenkori társadalmi környezet változásai így vagy úgy, előbb vagy utóbb hatással vannak a nyelvhasználatra, tehát tükröződnek a nyelvben. Változik tehát a nyelv is. A nyelvi változások egy részét romlásként értelmezik némelyek. A „romlás” nyelvészetileg nehezen értelmezhető, illetőleg csak részletesebb kifejtéssel magyarázható fogalom. Minden természetes élő nyelvben megvan az a képesség, virtuálitás, hogy a társadalmi közlési igényeknek megfeleljen. Az igény mindig a beszélőközösség részéről jelentkezik (például a fölbukkanó új fogalmak kifejezésére, megnevezésére), a nyelv — követvén az igényeket — úgy módosul, hogy nyelvileg ki lehessen fejezni azt, ami kifejezésre vár (tehát például új szavakat „bocsát” a beszélők rendelkezésére az új fogalamakat jelölendő, mondjuk, ezeket: számítógép, szörf, űrhajó). Világítsuk meg ezt hasonlattal is! Olyan a nyelv, mint a léggömb. Képes tágulni, éspedig mindig aszerint, mennyi levegőt fújunk bele. Ha meg levegőt engedünk ki belőle, összehúzódik. Amíg azonban a léggömb tágulásának van határa (azt elérve szétpukkan), a nyelvnek ilyen határa nincs (ha nem találunk szót valamire, körülírással bármikor kifejezhetjük). Hasonlatos a nyelv a zongorához is. Ugyanazon a zongorán az egyik ember csodálatos dallamokat tud játszani két kézzel, a másik meg egy ujjal pötyögteti a „boci, boci tarká”-t. Tehát a baj — ha van — nem a zongorával, azazhogy a nyelvvel, hanem a használóival van. Ha egy nyelv visszamarad a fejlődésben, az azért van, mert az azt hordozó közösség nem élt, mert körülményei miatt nem tudott élni a fejlesztésnek a nyelv által biztosított lehetőségével úgy, ahogy szerencsésebb sorsú közösségek tehették és tették (angol — lapp, francia — baszk, orosz — vogul). Azt mondjuk: kihalt ez meg az a nyelv. Ez is pontatlan megfogalmazás. Nyelvek nem halnak ki, hanem beszélőik lesznek hűtlenek hozzá, hagyják el őket. Vagy úgy, hogy fizikailag megsemmisül egy-egy nyelvközösség (ahogy történt Afrika néhány törzsével), vagy úgy, hogy anyanyelvét egy másik nyelvvel cseréli föl a közösség. (Egynyelvűből előbb kétnyelvű lesz, kétnyelvűből pedig új egynyelvű — az esetek többségében). A nyelvi romlás emlegetése bizonyosan összefügg a nyelvi változás lényegének pontatlan értelmezésével. A nyelvi változás (is) nemcsak bővülést, gazdagodást, hanem bizonyos szavak, jelenségek, szabályok visszaszorulását, sőt kiveszését, tehát szegényedést is jelent. Azonban attól, hogy — mondjuk — néhány tucat szó kiszorul a nyelvből, hogy néhány képzőt, szerkezetet nem használunk többé, nem romlik még a nyelv, hiszen funkcióját a szükségletnek megfelelően maradéktalanul el tudja látni továbbra is, s ez a lényeg. A nyelvi alkalmazkodásnak a nyelvi rendszer módosulása, változása, bizonyos területeinek kisebb vagy nagyobb fokú átrendeződése természetes velejárója
