Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - FÓRUM - Ravasz Károly: Adalékok a magyar—csehszlovák viszony történetéhez, 1945—1948
FÓRUM lására irányuló csehszlovák, akciókkal szemben. A nagyhatalmaknak való panaszkodáson kívül nem volt egy koherens (összefüggő) politikai elgondolása arról, hogyan, milyen eszközökkel lehetne a folyamatot megállítani; Csehszlovákiával elfogadható, kielégítő modus vivendit találni. Az a még 1945-ben felmerült elgondolás, hogy a szlovákok feje felett a csehekkel kell megegyezni, teljesen kivihetetlennek bizonyult, mert a csehek erre a legcsekélyebb hajlandóságot se mutatták. 1947 tavaszán a Szlovák Demokrata Párt egy részében hajlandóság mutatkozott arra, hogy a magyar kérdés megoldására irányuló tárgyalások jogát a szlovák tartományi kormánynak, a „povere- níkok” testületének vindikálja. A szlovákokkal szemben a magyar kormány sokkal kedvezőbb pozícióban lett volna, mint a csehszlovák központi kormánnyal szemben, a szlovák törekvések, bátorítása elől azonban magyar részről mereven elzárkóztak, azon meggondolás alapján, hogy az a reakciót erősítené Szlovákiában. A hivatalos vélemény 1947 első felében Magyarországon az volt. hogy a csehszlovákok pozícióját velünk szemben a csehszlovák belpolitikai viszonyok — elsősorban a Kommunista Pártra esett szavazatok nagy száma és a párt döntő súlya a koalícióban — tették igen erőssé. 1947 nyarán Magyarországon döntő belpolitikai fordulat következett be, és ugyanakkor Csehszlovákiában a lassú, de fokozatos jobbratolődás jelei mutatkoztak. Ez azonban nem hozott javulást a magyar kormány pozíciójában a csehszlovákokkal szemben, még kevésbé a magyar kisebbség helyzetében. A tárgyalások formális lehetősége adva volt. A békeszerződés 5. cikke úgy rendelkezett, hogy Magyarország és Csehszlovákia a békeszerződés életbelépésétől számított három hónapon belül tárgyalásokba bocsátkoznak a lakosságcsere után visszamaradó magyar kisebbség helyzetének rendezésére. Ez a határidő 1948. január 15-én járt le, Clementis csehszlovák külügyminiszter azonban miután meggyőződött arról, hogy a tárgyalások során képtelen lenne kitartani az addigi csehszlovák álláspont mellett, új ürügyet talált ki a rendezés elodázására. Úgy érvelt, hogy a csehszlovák kommunisták ugyan a baráti megegyezés útját keresik a magyar népi demokráciával, és a magyar kisebbség ügyét is a baráti megértés szellemében kívánják rendezni, azonban most folytatják élethalálharcukat a jobboldali pártokkal, melyek a legnagyobb mértékben kihasználnák, ha a kommunisták most magyarbarát magatartást tanúsítanának. Ezért Clementis a magyar kormány türelmét kérte az áprilisi választásokig. Ezen érvelés őszintétlen volta mellett szól, hogy a „majd a választások után” jelszava a februári fordulat után is megmaradt, amikor pedig választási harcról, a sovinizmusra apelláló ellenzékről nem lehetett többé szó. A februári fordulatot Magyarországon lelkesen ünnepelték, és a vezércikkek refrénje az volt, hogy most végre megvalósulhat a csehek, szlovákok és magyarok baráti együttműködése, melyet a soviniszta reakció addig megakadályozott. A valóságban a magyarság helyzetének további súlyos rosszabbodása következett. Az új szlovák belügyi „povereník”, Daniel Okáli, Clementis
