Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - FÓRUM - Ravasz Károly: Adalékok a magyar—csehszlovák viszony történetéhez, 1945—1948
FÓRUM alapelveit hagyta jóvá a kisebbségi jogok teljes tagadásával. Az válik kérdéssé, mi következik ezek után? A válasz csak egy lehet, el kell indulni visszafelé, a kisebbségi jogok elismerésének nemzetközi jóváhagyásáig. RAVASZ KÁROLY* Adalékok a magyar—csehszlovák viszony történetéhez, 1945—1948 Kevesek előtt ismeretes az az elszánt harc, melyet a második világháború csehszlovák emigrációja folytatott Magyarország ellen. A londoni csehszlovák külügyminisztérium magyar referense beszélte el nekem ennek a harcnak egyes fázisait, melyek arra irányultak, hogy megakadályozzák bármely emigráns szervezetnek a magyar nép képviselőjeként való félhivatalos elismerését, minél több szövetséges hatalmat rávegyenek a hivatalos Magyarországgal szembeni hadüzenetre és meghiúsítsanak minden magyar kiugrási kísérletet. Ekkor ugyanis már készen állt a csehszlovák terv a nemzetiségi kérdés háború utáni „megoldására”. A csehszlovák kormány attól tartott, hogy bármely olyan esemény, mely oda vezethet, hogy a szövetségesek nem azonosítják teljes egészében a magyar népet a hitleri hadigépezettel, megfoszthatná őket attól a lehetőségtől, hogy tervüket magyar vonatkozásban végrehajthassák. Ez a terv nem kevesebbet tartalmazott, mint hogy Csehszlovákiát nemzeti állammá kell alakítani — a versailles-i határok között élő nemzetiségek egyszerű kitelepítésével. Alig tért vissza a kormány csehszlovák területre, a kassai programban tanújelét adta annak, hogy tervének megvalósításához haladéktalanul hozzá is szándékozik látni. A kassai program a magyarellenes intézkedéseknek is antifasiszta megtorló rendszabályok színezetét igyekezett adni, egykedvűen napirendre térve azon tény felett, hogy a magyarság Szlovákiában az egész háború alatt következetes antihitlerista magatartást tanúsított. A magyar közvéleményt a bekövetkezett események mégis váratlan csapásként érték. 1945 tavaszán Budapesten nemcsak a közvéleményben, de a kormánykörökben is az az elképzelés élt, hogy az egész nemzetiségi problémát, beleértve a határkérdést is, „demokratikus” úton, egyetértőleg rendezni lehet. Amikor a szakszervezeti ifjúság kidöntötte a Szabadság téren „Észak” szobrát és a helyére „Barátságot a szomszédos Csehszlovákiával” táblát tűzött (és ez csak egyike volt a sok nyilatkozatnak és szimbolikus cselekedetnek), akkor többé-kevésbé mindenki hitt abban, hogy a kölcsönös keserves tapasztalatok özöne után a másik oldalon is meglesz a hajlandóság a csatabárd el- ásására. Amikor iskolák bezárásáról, vagyonelkobzásról, kiutasításokról az első * A szerző a pozsonyi magyar meghatalmazotti hivatal referense volt ebben az időszakban.
