Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - FÓRUM - Janics Kálmán: A lakosságcsere-egyezmény
túl, hogy teljesen felhagyott a kisebbségi kérdés és ezzel együtt az „itteni és a túli” szlovákiai magyarság ügyeinek képviseletével, egyik barátja elmondása szerint annyira megfélemlítették, hogy az ezzel kapcsolatos írásos anyagait befőttes üvegbe zárva tartotta kertjének földjébe ásva. A folytonosságot azonban mégsem lehetet végleg kiiktatni. Hála azoknak, akik előbb csak amolyan féllegalitásban, majd egyre inkább vállalva a teljes nyilvánosságot szervezték az egykori felföldi közösségek, kisebb-nagyobb társaságok találkozóit, összejöveteleit. A hetvenes évektől kezdve bizalmasan terjedő információk alapján lehetett tudni, hol vannak az egykori Sarlósok, Prohászkások találkozóhelyei, mikor jönnek össze a pozsonyi, komáromi, losonci, kassai stb. öregdiákok, egykori és újonnan alakult baráti körök, melyeket egyformán az újjáéledő „felvidéki szellemiség” fogott össze. Ezeknek a baráti köröknek, asztaltársaságoknak köszönhetően indult meg 1988-tól a Rákóczi Szövetség is. Az alapítóknak nem kellett mást tenniük, mint hogy összehozzák a szabadság eme „kis köreit” egymással, méltó elégtételt szolgáltatva ezzel a hajdan volt felvidéki magyarság üldöztetésében is kimagasló teljesítményt nyújtó nagyjainak, akik emléke előtt ezúttal is tisztelettel hajtjuk meg fejünket. JANICS KÁLMÁN A lakosságcsere-egyezmény A háttér ismeretében hibásnak kell a címet minősítenünk, mert olyan helyzetrendezésben, ahol egy nemzetiségi csoport megfontolhatja, hajlandó-e lakhelyét megváltoztatni, vagy nem, egy másik csoportot viszont tervszerűen elűznek lakhelyéről, ezzel a „csere” fogalma máris kétessé válik, még kevésbé lehet egyezményt keresni a nemzetközi erőszak alkalmazásában, mert az 1946. február 27-én, tehát ötven évvel ezelőtt aláírt különös egyezményt a magyar kormány Vorosilov marsall parancsára volt kénytelen vállalni. A szlovákiai magyar kisebbség elűzésének a kérdése 1944-ben még megoldhatatlannak látszott; érthető, ha Svoboda tábornok is a sztálini „rövid úton való elintézés” híve volt, melynek lehetősége a Horthy-féle „kiugrási” kísérlet csődbe jutása után sem rendült meg, de meg kell jegyeznünk — akár tetszik, akár nem —, hogy a szlovákiai magyarság létét 1944. október 15-én a Kárpátmedencében jelenlévő német hadsereg mentette meg a szlovák felkelés erőinek és a duklai hadtestnek a megfékezésével. Magyar katonai összeomlás esetén a német haderő kénytelen lett volna napok alatt elhagyni a Kárpátmedencét. (A német hadvezetés egyes szervei is így nyilatkoztak a nürnbergi perek keretében.) A rengeteg történelmi értelmetlenség ma is létező félrevezetéseivel szemben meg kell végre értenünk, hogy Magyarország „kilépésének” a háborúból 1944 őszén csak egy biztos következménye volt előkészítve, a magyar kisebbség elűzése Szlovákiából és Bácskából. Történetírásunk ezt a hajdani fenyege
