Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - FÓRUM - Szabó A. Ferenc: Demográfiai érvek és tények a második világháború, utáni magyar—szlovák lakosságcserével kapcsolatban
megelégedtek volna a határok visszaállítása mellett a magyarság nemzetiségi jogainak garantálásával. Ez a megosztottság nem segítette a magyar felet a kérdés előnyös megoldásában. Jelentős manőverezési lehetőséget nyújtott például a szovjetek számára, akik éltek is a lehetőséggel. A magyar kormány- küldöttséget moszkvai útján például azzal áltatták, hogy támogatják a magyarság heyzetének igazságos rendezését a térségben, s ezt a baloldali politikusok el is hitték. A csehszlovákok — céljuk elérésére — megpróbálták elültetni a nemzetközi közvéleményben a két ország közötti etnikai-nemzetiségi reciprocitás eszméjét. Eszerint Magyarország trianoni határai között csaknem annyi szlovák él, mint magyar náluk, ezért a két ország közötti kisebbségi probléma legjobb megoldása a lakosságcsere lehetne. Népek, nemzetek kitelepítése, „kicserélése” a XX. század első felében meglehetősen elterjedt gyakorlat volt. Az első világháborút követő török-görög egyezmény nyomán a fasiszta Németország mellett a Szovjetunió is alkalmazta. Ezek az akciók igencsak egyoldalúak voltak a háború alatt és még utána is, mégis valamiféle hivatkozási alapul szolgáltak. A telepítés, mint megoldási forma, a magyar politikátóli sem volt teljesen idegen, gondoljunk csak a bukovinai székelyek 1941-ben történt betelepítésére a jugoszlávoktól visszaszerzett bácskai területekre. Valódi kiegyensúlyozott lakosságcsere azonban egyetlenegy sem történt. Molotov, Visinszkij és nem utolsósorban Sztálin az ukrán—lengyel csereakciót hozták fel leggyakrabban követendő példának. Ebben az esetben sem volt szó azonban kiegyenlítettségről, hiszen a több millió galíciai lengyel ellentételeként csupán néhány százezer ukrán került az új szovjet határok mögé. A lengyeleket valójában a németek helyére szállították volna, ha ösztönös és jól megfontolt idegenkedésből fakadóan nem álltak volna ennek sokáig ellent. Az asszimetrikus lengyel—szovjet megegyezést ennek ellenére elfogadhatónak találták a szovjet diplomaták. Nem a számok, arányok hasonlósága a fontos — hangsúlyozták —, hanem az etnikai-nemzetiségi tisztaságra, homogenitásra való törekvés. így váltak a szavakban legnagyobb internacionalisták a szigorú nemzetiségi elhatárolódás gyakorlati híveivé! A csehszlovák fél által hangoztatott nemzetiségi reciprocitás nem nyugodott reális alapokon. Nem tudtak egyetlen olyan statisztikát sem produkálni, amelyik megállta volna a helyét. Egyetlen érv — a történelmi — szólt csak némiképp e mellett a teória mellett. A XVIII. században ugyanis tényleg nagyszámú szlovák települt a belső-magyarországi, a török hódítástól felszabadított területre. Sok szlovák került a magyar középhegységekbe is. A Mátra, a Bükk mellett a Pilisbe, a Gerecsébe éppen úgy. De jutott belőlük még a Ba- konyba is néhány falunyi. A szlovákok akkori településterülete néhány ponton mélyen benyomult a kompakt magyar területek közé. Nógrád felől például Aszódon, Pilisen keresztül egészen a mai Albertirsáig összefüggő szlovák településláncolat jött létre.2 Tekintélyes nagyságú szlovák enklávé alakult ki Békés megyében, Szarvason Nyíregyházán s a Dél-Alföld számos pontján. Ezek a nyelvszigetek és félszigetek azonban meglepően hamar átvették a
