Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - MŰVÉSZET - Kubička Kucsera Klára: Párbeszéd a Holddal

Kubička Kucsera Klára

A gazdagabb szín- és formavilág Szabó kezében új kifejezőeszközzé vált mindenkori témái és problémái kivetítésére. Életműve a múlt, jelen és jövendő szintézise felé halad. Egymásra találnak a különböző kultúrák, valamint a képzelet és a valóság, a változatosság és az állandóság. Az univerzális kultúra nagy folyamába beolvadó érett, látó ember Divina Comediája ez. S mindez új módon és új technikákkal — monotípiával, viasztemperával, vegyes technikákkal, képbe épített, megmunkált fémfelületekkel kifejezve. Mintha hihetetlen aktivitását a közelgő vég sejtelme is felkorbácsolta volna. Tudata minden irányba terjed, intenzív kapcsolatba kerül saját tudatalattijával is. Bár festészete korábbi fázisaiban is találkoztunk már érdekes szimbólumokkal, melyek jellemzőek egy-egy korszakára, e legutolsó korszak festészete szinte zsúfolva van szimbólumokkal. Ez tanúsítja Szabó Gyula egyéniségének tudat alatti mély rétegeibe nyúló gyökereit és immaginációs képességét, mellyel ezeket a jelzéseket felszínre tudta hozni. 1963-ban mindenütt szemekkel találkozunk. Később hal, láng (ősi életszimbólumok) és szexuális jelképek vannak jelen a képen. A legutolsó évek alkotásaiban gyakran fordul elő a csontváz, a csontról leválló hús, a koponya. Az elmúlás veszélye már nem kívülről leselkedik

— a művész rádöbbent, hogy az elmúlás életünk része.

Alázattal és csodálattal figyeli saját titokzatosságát, megismerhetetlenségét. Világa ugyan megközelíti a szürrealizmust, de különbözik is tőle. Míg a szürrealizmus artisztikusan kidolgozza a részleteket, Szabó mindvégig gyorsan, szinte automatikusan festi meg asszociációit és képzelete szülötteit. Ez nem az álmok rideg, megmerevedett világa, hanem egy állandóan változó, izzó lávafolyam. Bár Szabó művészetének ez csak az egyik oldala, de úgy tűnik, legjellemzőbb és legsajátosabb kifejezője.

1966-ban dr. Marián Váross rendezett Pozsonyban egy kis kiállítást Szabó Gyula legújabb alkotásaiból. Viasztemperákat mutatott be, képfelületbe komponált rézdomborításokkal. 1972-ben megjelent kismonográfiámban ennek az elemnek az eredetét a korábbi grafikáiban gyakran alkalmazott Nap — motívumban véltem megtalálni (itt jelentek meg a „ragyás” Napok motívumai, mintegy ábrázolva a rézlemez Napot). Ma már inkább úgy gondolom, hogy régi barátja, a kitűnő losonci könyvkötő és rézdomborító, Hubacsek Zsig- mond munkái ihlették meg — ő e technikát magas színvonalon művelte. A rézfólia Szabó képein hangsúlyozott, általában az arcokon és a kezeken használja ezt. Kidomborítja piaszticitásukat, ugyanakkor rejti-védi őket (álarcmotívum). A rézfóliát élete végéig alkalmazta képein. Az említett pozsonyi kiállítás nem aratott nagy sikert, alig volt visszhangja, s talán ezért is maradt el az 1967-re beígért jubileumi kiállítás. Ez a tény azonban nem vette el az alkotó kedvét, hiszen közben magas kitüntetéseket, díjakat kapott, nemzetközi fórumokon is, igaz, főleg grafikai munkásságáért. Ezért nagy elégtétel volt számára, amikor 1971-ben Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában rendezték meg azt a kiállítását, melyen a festményei domináltak. A megnyitón barátai és tisztelői hihetetlen tömege jelent meg, a kiállítás elismerést aratott. A katalógusban 549 művet tüntettek fel.