Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - MŰVÉSZET - Kubička Kucsera Klára: Párbeszéd a Holddal

Párbeszéd a Holddal

nak ismételt megfogalmazása vitán a grafikában néhány éves szünet áll be. A fekete-fehér kifejezéshez most új technikát választ: a monotípiát. A fekete nyomdafesték különböző kezelésével rajzos elemeket és különböző struktúrákat, textúrákat nyomtat az egyedileg kezelt lapokra. A végeredmény nem rajzos vagy grafikai jellegű, hanem inkább festői, a fekete szín sokrétű árnyalataival hatnak.

Az utolsó évek alkotásaiban tehát a festészet és az expresszivitás dominál. A korábbi évekhez viszonyítva azonban magában a festészetben is észlelünk különbségeket.Ha a korábbi évtizedek festészetéről azt állapíthattuk meg, hogy ezek a művész „egyetemei” voltak, melyekben végighaladt a festészet történetének különböző fejezetein, akkor az utolsó évtizedről azt mondhatjuk, hogy most ért el saját korához, a 20. század és a modern művészt szemléletéhez. Nagy hatással volt rá Picasso, akit nagyra becsült, ugyanakkor állandó vitában állt vele. De festői polémiát folytatott Noldéval, Permekével, lebontotta az anyagot, mint Henry Moor, megkomponálta a teret Ruffin Tamayjal és a „Technika angyalát” Bert Lander „Slancio temerario” (Merész lendület) című szobra után festette meg. A világ művészi alkotásait ugyanolyan objektív, ábrázolandó világnak tekintette, mint egy valóságos csendéletet vagy tájat — megfestette őket. Hiszen ebben a korszakában a látható világ már egyre kevésbé érdekelte, mindinkább a felszín alatti világ felé fordult, elmerülve a filozófia, a belső, lelki történések összefüggéseiben. A „naplószerű” festészet immár nem a körülötte zajló események rögzítése, hanem a lelkében forrongó világé volt.

Ez a változás egy időben zajlott le a tágabb világ megismerésével. Amikor a róla szóló értékelésekben azt olvassuk, hogy egész életét Losoncon töltötte, nem távozott innen, vagyis magányosan, a külvilágtól elszigetelve élt, ez nagyon félrevezető. Losoncon állandóan művelődött, járatta és követte a legfrissebb művészeti folyóiratokat, minden elérhető szakirodalmat megszerzett és áttanulmányozott. Szoros kapcsolatban állt Budapesttel és Prágával, e két, számára sorsdöntő várossal. Gyakran járt rokonaihoz Budapestre, ahol a 60-as években a művészeti életben szabadabb légkör uralkodott, mint nálunk. „Prágai összekötője” az öccse, László volt, a Národní divadlo (Nemzeti Színház) főügyelője. Szabó Gyula itt sok színészt, énekest és karnagyot ismert meg. Személyes kapcsolatba került Jan Werichhel. (Egyik prágai tartózkodása idején, 1960-ban készült remek „állatsorozata” — tusrajzok a prágai állatkertből). A 60-as években végre teljesült régi vágya — utazhatott. Eljutott azokba az országokba, melyek ősi kultúrája már rég vonzotta: Kínába, Libanonba, Algériába, Tunéziába, a Közel-Keletre, a Földközi-tenger körüli országokba, valamint néhány nyugat-európai országba. Mindez természetesen befolyásolta e korszakának a festészetét. A déli napsütötte tájak látványa hozzájárult Szabó Gyula színvilágának feloldásához. Új festészeti technikákkal kísérletezik, hogy minél több fényt és a színek belső sugárzását érje el képein. Bár az úti élményeket, a régi kultúrákat és egzotikumokat sok kép megörökítette, mégsem ez volt a legfontosabb eredménye ezeknek az utaknak.