Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - Madách Imre-díj — 1996 - Tőzsér Árpád: „...az eszmék nem viszik sehová az emberiséget...”
Madách Imre-dij — 1996 lem többé-kevésbé cirkuláció. Rájön, hogy nincs biztos tudás, s hogy a szocializmus totalitarizmusában „ nem az volt a baja, hogy megfosztották a véleménye szabad hirdetésétől, hanem az, hogy minduntalan véleménnyilvánításra kényszerítették. A hallgatás szabadságától {és igazságától, T.A.) fosztották meg, s nem volt meggyőződve róla, hogy a forradalom győzelmével a hallgatás szabadsága is megadatik.-e majd neki”. A cselekmény második síkja a Richard Wagner fedőnevű titkosügynök mesterkedéseinek kanyarai szerint alakul. Richard Wagner afféle megfáradt, kedvetlen Mefisztó, olyan karmester, aki többet meditál mint amennyit dirigál, s mindez talán azért alakult így, mert már nemigen akad ellenfele, az emberi társadalom a Rossz, a Gonosz által túlságosan könnyen manipulálható, a tulajdonképpeni riválisáról, Ács Krisztiánról, a Megvátóról pedig lépten-nyo- mon kiderül, hogy maga is Anti-Krisztus, azaz sok törekvésében azonos Richard Wagnerrel. A „trilógia” harmadik főhősének élete a legkevésbé regényes. Ács Krisztián a fogyasztó társadalom, a „megdoneldz-templomok” jegyében hirdeti tanait, de szerepe lényegében annak az eszmének a megtestesítése, hogy minden eszme áleszme, hogy a forrsadalom ugyanúgy a „titkosszolgálatok harca”, mint az „ellenforradalom”, s hogy semmilyen új világ nem jobb a réginél. Grendel Lajos új regénye nem hibátlan mű, a szerző első és sikeres trilógiájával szemben kicsit tételesre sikerült, a „kor uralkodó eszméi” sokszor az ideológia szintjén maradnak, de formakezelésével, a posztmodern irodalmi eklektika masinériájának virtuóz működtetésével (az Elbeszélő története például az intertextuális ihletésű Richard Wagner és Ács Krisztián szatirikus-ab- szurd meséje mellett realista „regény”) még így is magasan az év legjobb, legigényesebb hazai prózai alkotása. Gál Sándor füzetnyi terjedelmű, összefüggő verskompozíciója, a Szél' tulajdonképpen az emberi létezés alapértékeíről és a természetről szóló poéma. Elégiára és meditációra hangolt, áradó szabadvers, de áradása ellenére is valami kifejezésbeli minimalizmus, puritán dísztelenség jellemzi, minha a szerző a műfaj (a poéma és a szabadvers) még utolsó lehetséges formáját próbálgatná. Hasonló „minimalizmus” jegyében fogant Mészáros Károly kisregénye a Sötét verem is. — Ha a narrátor tegezi a hősét, akkor ezzel kétszeresen is elidegeníti: megfosztja a történetben-levés természetességétől, plusz bizonyos értelemben le is fokozza. Mint ahogy Mészáros elbeszélője is lefokozza saját személyiségét, mikor történetében végig egyes szám második személyben beszél önmagához. — S ez a lefokozott személyiségű hős tulajdonképpen meg is érdemli azt a megvetést, amellyel magára tekint: elhagyja feleségét, gyermekét egy fiatalabb nő kedvéért, komolyabb célok nélkül teng-leng a világban, tulajdonképpen csak alacsonyabbrendűségi komplexusai kötik a léthez. Egyetlen erénye a kamera-tárgyilagosságú szeme. Ennek a szemnek köszönhetően végül is Mészáros Károly helyszíneit és figuráit (egy dél-szlovákiai kisváros vegetációját, exteriőrjeit és enteriőrjeit valamikor a század hatvanas éveiben) szinte a cinéma vérité optikáján keresztül érzékeljük.
