Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - Madách Imre-díj — 1996 - Tőzsér Árpád: „...az eszmék nem viszik sehová az emberiséget...”
Madách Imre-díj — 1996 pota!) Szóval bejártam a pozsonyi könyvkereskedéseket, hogy összevásároljak néhány irodalomkritikai gyűjteményt, tudósítást ennek a kontextusnak a jelenkori állapotáról. De mikor az elárusítóktól az iránt érdeklődtem, hogy hol van az irodalomtudomány számára fenntartott polc, úgy néztek rám, mintha Sztálin összes műveit kerestem volna. Ma Szlovákiában nem divat az irodalomról nyilvánosan gondolkodni. Az írók írnak, a kiadók kiadnak (ha van pénzük), az olvasók olvasnak, de az irodalomról szóló irodalom, amely az irodalmat a világról való gondoskodásunk részévé tenné, hiányzik a köztudatból. (S többé-kevésbé — lásd, mint fent! — nem csak a köztudatból!) S azon túl, hogy ma az irodalomtudományt mint olyat sokan „őskori struktúrának” tartják, lévén ma nem a poétika, hanem a politika a sláger, van ennek az abszenciának egyfajta hermeneutikai ideológiája is, amelynek a taglalása itt természetesen nem feladatom. Egy dolgot viszont itt is leszögezhetünk: létezik egy olyan „régi” irodalmi „struktúra” is, amelyet eddig még — csodálatos módon és hál’ istennek — sem a politika, sem a hermeneutika nem semlegesített: az irodalmi díjak intézménye. S azt kell mondanom, hogy ebben a pillanatban ez az intézmény a legmegbízhatóbb — mert szinte az érettségi tablók rendszerességével működő — irodalomkritikai fórumok. Nos, a szlovákiai magyar irodalom 1996-os termésének az értékelésére alakult bíráló bizottság (személy szerint Szeberényi Zoltán, Fonod Zoltán és Tőzsér Árpád) a Madách Imre-díj tisztességében megvénült intézményének komolyságával és felelősségével végezte irodalomkritikai-értékelő feladatát, s megállapította, hogy a szlovákiai irodalmi minőség szempontjából az 1996-os év nem volt sem rosszabb, sem jobb a sokévi átlagnál, a mennyiséget tekintve viszont mélyen a saját színvonalunk alatt maradtunk, mert 1996-ban csak feleannyi magyar könyv jelent meg nálunk, mint amennyit az „átkosban” megszoktunk. Konkrétan: kiadóink kb. 30 szépirodalmi művet adtak ki, s 15-öt küldtek be az Irodalmi Alaphoz elbírálásra. Ebből a 15 műből 3 verskötet, 3 prózai mű, 7 kötet a gyermekeknek szánt irodalom, s 2 művet lehet besorolni az irodalomtudomány kategóriába. Bírálóbizottságunk az elbírált művek közül négyet javasolt díjazásra, úgymint: Grendel Lajos: És eljön az Ő országa című regényét, Gál Sándor: Szél című verseskötetét, Mészáros Károly: Sötét verem c. kisregényét és Gágyor József: Bobog a szívem c. ifjúsági művét. Grendel Lajos az új könyvében valószínűleg újból össze akarta foglalni a kor reprezentatív tudását, vagy ha úgy tetszik: a század „uralkodó eszméit”. (Amint tudjuk, a múlt században Eötvös József írt hasonló címmel egy álelméleti munkát!) Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt egy trilógiában, három emlékezetes kisregényben sikerült neki e grandiózus terv, s az optikarendszere most is hármas tagolású, regényének cselekménye három síkon fut, elannyira, hogy szinte ezt a könyvét is trilógiának érezzük. A cselekmény első síkja az Elbeszélő sorsának, szerelmének alakulása. Ez az Elbeszélő „forradalmárként” éli meg 1989 eseményeit, s azoknak tükrében látja meg, hogy az eszmék nem viszik sehová az emberiséget, hogy a történe
