Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván: A túlélés esélyei
A túlélés esélyei okozta negatív élményeit írta ki magából, másrészt mert életfelfogásában a halál az élettel egyenrangú szerepet kapott. Idézzük az írót: „A halál, a pusztulás számomra épp olyan természetes, mint a születés. Az emberi élet akkor válik teljessé, amikor a két évszám közé odakerül az a bizonyos kötőjel. Valószínű, hogy ezért tartják írásaim egy részét pesszimistának. Holott én egyáltalán nem vagyok pesszimista. A természetben minden, ami megszületik, el is pusztul.” A Kavicshegyek című novellájáról szólva még hozzáteszi: „A Kavicshegyekben sincs szó egyébről, mint egy helyzetről, aminek így kell beteljesednie. De benne van ebben a novellában a hiábavaló küzdelem, az elmagányosodás élménye, egy kicsit a nemzetiségi létezésünk is, mert egy idő után az ember úgy érzi, hogy magára marad mindennel, és hiábavalónak érez minden cselekvést. De ezek a depressziós hangulatok hál’Istennek csak ideig-óráig tartanak, aztán az ember újrakezdi az egészet.”Talán ennek a korosztálynak a közhangulatát diagnosztizálja Grendel Lajos is az Élet és Irodalom 1994. március 18-i számában egyik kérdésünkre válaszolva: „A szlovákiai magyar irodalomban ma inkább a legidősebb és a legfiatalabb nemzedék aktív, a korosztályomhoz tartozó kollégák, kevés kivétellel, mintha elbizonytalanodtak vagy elkedvetlenedtek volna.” A mai „kassai polgár,,, Gál Sándor azt vallja, hogy „...Az íráshoz az ember számára nem az a fontos, hogy hol él. Például Lénárd Sándor a dzsungelben írta gyönyörű könyveit, Hemingway hol egy szállodában, hol egy kávéházban.” Grendel Lajos is hasonlóan vélekedik a már említett jÉs-beli interjúban: "...a novella, a regény is irodalmi műfaj, s egyiknek a kvalitásait sem az dönti el, hogy szlovákiai magyar parasztok vagy polgárok-e a szereplői. Lehetnek azok űrhajósok, Mars-lakók vagy hangyák is. Nincs értelme a szlovákiai magyar íróra ráerőszakolni valamiféle regionalizmust, vagy ne adj’ Isten, számon kérni rajta az úgynevezett szlovákiai magyar valóságot, amely annyiféle, ahány nézőpontból látjuk és láttatjuk.” A középnemzedék elbizonytalanodása, megtorpanása jól megfigyelhető Tőzsér Árpád költészetében, aki harmadszori újrakezdésekor jutott el a töredezett formájú „tépett versek”-ig, így fogalmazta újra a „Minden Egész eltörött ’’-élményt. Őt idézzük: „Ötvenhét évesen újra ott vagyok, ahol 20 évesen voltam: de a „minden lehetséges” érzelmi állapotát most nem egyfajta szociális messianizmusban, hanem a formák sokféleségében próbálom megélni.” A továbbiakban különbséget tesz a hagyományos formájú és a töredezett formájú vers között: „A papírra tett szövegvers már egyfajta önolvasata a költőnek. A vizuális vers viszont egy mozgékony, kinetikus forma, ezzel nem szűnik meg a „potenciális vers” képlékenysége. A vizuális költészetnek nem kimerevítő és elidegenítő, hanem új gondolatokat indító hatása van. Az olvasó pedig lassan hozzászokik, hogy együtt játsszon a költővel, együtt alakítsa a verset.” Cselényi László szintén fontosnak tartotta a nyitott, mozgó művet. „A föladat életünk ezer apró cserepét, ezer ötlettöredékét egyetlen Opusz szolgála
