Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván: A túlélés esélyei

Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván

tába állítani.” Aleatorikus verseiben egymás mellé rakta a régi, hagyományos és a modern verseket meg a „vendégszövegeket”. Montázsaiból mégsem jött létre a nagy Opusz

Grendel Lajos az onirizmus módszerét is felhasználja a „darabjaira hullott világ” értelmezéséhez: „...a valóság és a fikció határán nincs útlevél-ellenőrzés, se vámvizsgálat.”— mondja a Bőröndök tartalma című írá iban (59. o.).

A kiútkeresés másik iránya vezet el bennünket a sokműfajúság magyarázatához, amely Gál Sándort, Koncsol Lászlót és Zalabai Zsigmondot egyaránt jellemzi. Az esszék, a tanulmányok és a szociografikus jellegű munkák egyre szaporodó száma örömmel tölthetne el bennünket akkor, ha nem a szépirodalmi művek helyett születnének. Értékzavart, értékválságot mutat ez a jelenség és mélyen elgondolkodtató. Nem csupán arról van itt szó, amit Gál Sándor a következőképpen fogalmazott meg: „A sokműfajúság bennem a teljességre való törekvést jelentette, hogy mindazt, amiről véleményem van, ami megérintett, meg tudjam fogalmazni.”Még csak nem is arról, amit Zalabai Zsigmond mondott, amikor „szellemi mindenes” voltáról kérdeztük: „Ez a sokoldalúság nem az én vélt vagy valós érdemeimet dicséri. A nemzeti kultúra összkomfortjához viszonyítva meglehetősen mostoha körülmények között működő nemzetiségi irodalmi, művészeti, kulturális élet kihívása ez (pl. információhiány, az intézmények hiánya), és erre a maga módján a legtöbb kisebbségi alkotó kényszerül is választ adni."

Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az időközben lezajlott nemzedékváltás

— amiről Grendel is beszélt a már idézett iľs-beli interjúnkban — talán túlságosan gyorsam ment végbe, s az új generáció — bár mindenképpen jó szándékkal, de türelmetlenül lépett fel, megkérdőjelezve néhány hagyományos értéket.

Duba Gyula így rajzolta elénk 1993-ban a társadalmi változások utáni életérzését: „Összeomlott a világ, amely a rációra akart építeni. Nem sikerült tehát az élet tudatos megtervezése. Ez pedig azt bizonyítja, hogy az életben az ösztönös vonások, az irracionalitás, a sors, a végzet, a véletlennek a meghatározók. Bár ezek a fogalmak a hétköznapi beszédben patetikusak, de irodalomról beszélünk, s az irodalom csupa sors és végzet. Ezért nem lehetséges az életünket megtervezni. A régi világgal nemcsak egy gazdasági rend omlott össze, hanem előtérbe kerültek azok a törvényszerű, transzcendens, irracionális és ösztönös elemek az életünkben, amelyek a maguk módján újra kialakítanak maguknak valamilyen új rendet. Nem tudjuk, hogy milyen lesz ez a rend. Az író egyet tehet: ehhez a rendhez — ahogy figyeli az alakulását, és amennyiben felismeri a természetét — új humanizmust próbál kialakítani.”

Gál Sándor a szülőföldhöz való kötődés megtartó erejéből merít újra és újra. 1994-es vallomásából való a következő részlet: „Amikor az ember közel van az otthonhoz, nem érzi annak lényegét. Az otthon-tudat a valahová tartozásnak a kérdését jelenti. Ez mindenkiben megvan, de nem egyforma erővel. Az én számomra ez azért fontos, mert biztos vagyok abban, hogy az