Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája

Bálint Tibor írói pályája

krónika” a „törvénytelenségek”, a „személyi kultusz korszakának nevezett idő embertelenségeiről” (Sütő András). Az életsorsokat egyrészt maga a terror mérgező levegője, másrészt a nyüzsögve megsokszorozódó-eluralkodó em- berrohasztó pszichózis analógiáinak összefüggésrendje kapcsolja össze. Az önmagából kivetkőző vagy az éppen a benne lakozó démonnal azonosuló ördögpofájú teremtmény viselkedése a beteg ösztönök, illetve a beteg társas és hatalmi viszonyok tükre. Az önkényuralom, a teljhatalom nemcsak megengedi, hanem ösztökéli is a kártékony egyéni aberráció vadhajtásait; a gálád alantasságokkal telefertőzött társadalom struktúrái, intézményei keretét, alkalmat adva gerjesztik és szabadítják el az aljasságot — maguk is arra épülvén. Bálint Tibor antropológiai víziója sokban érintkezik a freudi felismerésekkel: a nemiség, az erőszak ösztönparancsainak, tudat alatti impulzusainak ütemére rángó, az elfojtott vagy elfojtatlan szexualitás és agresszió viharzásaiban hányódó lényekben szabad útja nyílik a heveny szexuálpatológiai elfajzásoknak és pszichotikus ferdeségeknek, perverzitásoknak. Az „ember embernek farkasa” sugalmú biologista-szociáldeterminista képzetek azonban biblikus-ószövetségi bűnszemlélettel, mitologikus-eszkatologikus erkölcsi profétizmussal bővülnek — így az analitikus lélektaniság is szenzualista-(neo)expresszionista hangütéssel, a láthatót az „égig növesztő' hiperbolikus univerzalitás ódon-ókori fortissimójával. A gaztettek ídomtalan elkövetőinek „nyújtózó” „árnyéka” a „napot” is „elfödi". A falusi néptanácsi titkár a kontraszelektált karrierista, az alsóbbrendűsé- gi komplexusát rémületes, vandál cselekedetekkel kompenzáló bolsevik kiskirály őspéldánya; a fanatikusan ateista iskolaigazgató, a volt vakbuzgó teológus az elvtelen-gerinctelen értelmiségi hatalombérenc, a bigott, számító neofita prototípusa; a trágár „Antikrisztussá” vedlő nyomorék aposztata, az orgiákban bujálkodó hiteha- gyó szektaprédikátor a környezetét felemésztő „satanizmus” követe.

A besúgórendszernek, a rendőrállamiságnak, a virulens társadalmi obszcenitá- soknak az áldozatai a megtépázott szelídek, a becsületes falusiak és kisértelmisé- giek: orvosok, tanárok, diákok Vagy az apácáknál nevelkedett Vecserda Teréz, aki naivul férjhez megy (bár viszolyogva, mint Németh László „iszonyodó” Kárász Nellije) egy őt kihasználó és elhagyó romlott homoszexuálishoz, annak örökletes terheltsége miatt (mivel magzata torzszülött lenne) abortálni kényszerül, s elveszíti az 1956-os magyar forradalom ürügyén a romániai magyarságra zúdított bosszúhadjárat idején koncepciós eljárással bebörtönzött és a fogházban elpusztult fivérét. Teréz azonban krimibe illő találékonysággal és veszedelmek között kihantolja bátyja csontjait a rabtemető jeltelen sírjából, hogy a hozzátartozók összegyűjtött maradványai mellé vihesse. E „levétel a keresztről", e törékeny asszonynak a szégyentelen hatalmat vádoló antigonéi lázadása intő mementót állít, kínenyhítő megváltáshitet sugároz, s kegyeletőrző. tiszta ragaszkodást a családi, közösségi passió tanulságaihoz, a mártírok emlékének „legendáihoz".

Az erdélyi kisebbségi kulturális önszemlélet hagyományos vonása a biblikus-mitikus sorsazonosítás: a magyar nemzeti töredék) szenvedéstörténetének ó- és újtestamentumi párhuzamokba és metaforákba emelése. Bálint I ibor utolsó regénye, a Bábel toronyháza (1996) mintegy összegezi ennek a szakrá-