Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája

Bálint Tibor írói pályája

gi falusi otthonára emlékeztetően rendezik át, hogy mosolyogva halhasson meg (Bár térhetnék, haza); s a marakodó rosszindulat is elcsitulhat, noha csupán egy szkeptikus-ironikus fordulattal: a hályogoperációra készülő betegek egymáshoz tapintatosak, „csak” gyógyultan verekednek össze, „látóként” is „vakon” (Szürke és zöld partok). Máskor a társadalmi háttér beszüremlése súlyosbítja az etikai gondolatot; a művészeket regulázó pártállami főkorifeus rettegés árán sikeres megleckéztetése (Példázatok, a halálról), a régimódi, jámbor tanár fondorlatos kitúrása (az ötvenes években) az ősi szülői házból (Az elátkozott ház) egy egész érát érzékeltet: a kommunizmus új urainak jogbitorló invázióját. A feleslegessé vált öregasszony hajlékának kifosztása pedig az általános korszellemet jellemzi: a haszonleső mohóságot, az elhidegült fiák és az új tulajdonos által szétdobált apró holmik siratásának torokszorító balladájával ostobán szembeütköző ragadozó türemetlenséget (Egyszer mindenkit szólítanak).

A halál és a halálközelség a morális és történelmi kataklizmák leglényegét képes megsejteni; s a végső léttörvények felől különböztethető meg jó és rossz, sátáni és angyali, vagy látszik borzongató létszerűséggel, szételemezhe- tetlenül egybekavarogni csodálandó, szánandó és megvetendő. Az ügyefo- gyottságában is jóhiszemű, tohonya kishivatalnok például hősiesen gázol a tengerhullámok közé az ott fulladozni vélt gyermeke után, de amikor mást pillant meg hánykolódni, visszafordul: a jó szándék önző kicsinyességgé bi- csaklik, s a vétség halálos sorsdeterminációt hív elő: ő vész a vízbe, majd partra vonszolt tetemén, „fölpuffadt hasán” „cikázva szalad végig egy légy” (Dráma a tengerparton). A haláltáborból menekülő, családját elveszítő fogoly a megszabadítói által kijelölt új — de a volt rabtartók nemzetiségéhez tartozó, viszont a történetekért személyesen alig felelős — gazdáján vesz elégtételt, az általános szenvedést félrecélzó bosszúvá torzítva. Áldozat a megbízatással, a rehabilitáló „hizlalókúrával” kudarcot valló, s így az öngyilkosságba ijedő gazda s az ételt önérzetesen makacsul el nem fogadó „vendég” is; a kényszerfüggések, a kölcsönös és megtorolt kiszolgáltatottságok halmaza a történelmi életválság egzisztenciális megoldhatatlanságáról tudósít (Falstaff fogyókúrája, avagy a megkésett boldogság). A tehetetlenség egzisztenciálfilo- zófiai döbbenete itatja át az Esti szédülések komoran groteszk — bűn és bűn- hődés, gyanútlan vágykezdet és céltalan, csömörös végkimerülés, élet és halál metafizikájával vibráló — vízióját is. Az éjszaka hazafelé tartó lakodalmas nép még telhetetlenül kierőszakolja, hogy körhintázhasson, de azután meglakol: a vég nélkül pörgő hintán ragad a kezelőlegénnyel együtt, aki úgy hitte, kevesebb benzin van a motorban. Hajnalra már csak élettelenül alácsüngő testrészek, lógó végtagok, szakadt ruhafoszlányok reménytelensége sugallja az apró tévedés és a kísérteties végzetszerűség, a véletlen és az ateleologikus örök körforgás abszolú- tumában való részesülés egybeesését, a pillanat és a végtelen idő (semmi és minden), a látszólagos mozgásszabadság, a látszatidő és a ciklikus, időtlen ugyanoda érkezés hátborzongató-titokzatos összetartozását.

Számtalan emberi visszásságot, hamisságot pellengéreznek ki Bálint Tibor rövidebb elbeszélései, jegyzetszerű karcolatai, tárcanovellái és humoreszkjei is