Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája
Bertha Zoltán — a babonás hiszékenységtől a gőgös nemtörődömségen át látszat és valóság összekeveréséig (A pecsétgyűrű, Önarckép szerencsepatkóval, Holland kakaó, Családlátogatás, Fagylaltszezon, Magával sem élnék egy szigeten, Szomjas juhász'). Tömény stíluserővel, szinte dallamos lejtésű, csiszolt mondatformákkal, tájnyelvi-onomatopoetikus szavak, szóképek, hasonlatok, míves-választékos jelzők és igék energiájával hat a példajelenségeket megszemélyesítő írói előadásmód, az érzéki-perszonális és az elvont-tipikus közötti közvetlen áttételezés módszertana (aminek egyik jele a „beszélő” nevek sokasága: Motyogó Mátyás, Másodi, Sikolya Eszter, Böhöm-Nagy, Romvári, Vén Emil), s az, ami a kisesszék, a naplótöredékek, a publicisztikus vallomások, értekezések, glosszák, lírai fantáziák parodisztikus zsánerképek világának is sajátja: az esetleges és az általános szuggesztíven célratörő — stilizáló pél- dálózással, illusztrációval, hiposztázissal gyorsított — egybejátszatása. A Zsebtükör, a Légyfogatú hinták, az Irodalmi ínyesmester című ciklusok, a Kenyér és gyertyaláng (1975) és a Nyargaló ihlet (1988) című kötetek nemcsak gyakorolják, hanem magyarázzák, fejtegetik is (ars poetica-szerűen) az érzéki és a szellemi szférák természetes harmóniájának a meggazdagító kiteljesítését. A megnyugtató vagy felzaklató szintetikus létigazságokra érzékeny művész egyszerre érzi a „szavakat” és a „szíveket”, az „illatot” és a „filozófiát”, s együtt pillant „kenyérre” és „gyertyalángra”, „látomásra” és „kény- szerzubbonyra”, „abszurdra” és „naturalizmusra”; s így faggatja meg tanulmányaiban az írásművészet egzisztenciális-társadalmi szerepének talányos kérdéseivel a világirodalmi nagyságok (Balzac, Dosztojevszkij, Csehov, Kafka, Hemingway) és a magyar elődök vagy kortársak (Nagy Lajos, Asztalos István, Sütő András, Bajor Andor, Panek Zoltán, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár) életművét, így villant rá műhelygondjaira vagy az irodalomértés fonákságaira: a felelőtlen sznobizmus, a divatozó nyegleség, az epigonizmus a primitív való- ságutánzás ellenszenvességére. Tolsztojjal vallja: „úgy kellene írnunk, mintha a szomszédos szobában mindig épp haldokolna valaki”. Az Arcképek a köröm hátán miniatűr tollrajzai pedig (mint Kányádi Sándor „körömversei” és vers- portréi, Lászlóffy Csaba „szavaink szépapáit” vagy Király László „a régi mestereket” szólító-ébresztő költeményei) intuitív képiséggel, cizellált stílusimitációkkal idézik meg a világkultúra legkiválóbbjait Dantétól, Villontól Picassóig és Daliig; Petőfi „magasra tartott kardjára füzérben szúródtak fel a véres hattyútollak”, Móricz „nagy piros hátú kenyereket” sütött, hogy tápláljon vele egy népet, Csehov pedig „egy szem rózsabogyót vesz elő a felső zsebéből", s „a következő pillanatban már az égő csipkebokor lobog előttünk”. IV. A kisformákat kedvelő, novellisztikus hajlam mellett Bálint Tibor prózaírásának másik jellegzetessége a burjánzó motívumokat átölelő, összefoglaló igény. A Zarándoklás a panaszfalhoz (1978) ilyen résztörténeteket („párhuzamos életutakat”) összekomponáló nagyregény — mintegy folytatása a Zokogó majomnak. Az ötvenes évek véres valóságát teríti elénk, mint „igaz
