Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája
Bálint Tibor írói pályája II. A tisztán maradt erkölcsiségnek, a méltón megőrzött lelkületi önértékek eszméjének absztrakt megfogalamzásával az érzület ősi igazságaihoz férkőző stiláris érzékletesség, színpompás nyelvi szenzibilitás és bizonyos dekoratívszecessziós ornamentika párosul Bálint Tibor elbeszélőművészetében. Vérbő kolorit festi a képzelgések, hallucinációk, emlék- és idősíkvillanások filmszerű vágásaiból montírozódó jelenetsorokat az Önkéntes rózsák....-ban is; s a képvilág a ritmikusan indázó-cikázó, poetizáit apró szövegegységek már-már költői alakzatok (ellentétek, párhuzamok, fokozások) szerinti elrendeződésével együtt építkezik. Hasonló a szintén számtalan halmozódó kisforma (adoma, anekdota, kroki, balladisztikus rövidtörténet, groteszk vagy lírai karcolat, jellemkarikatúra, tréfa, bohózat, burleszkjelenet) mozaikkockájából kiterebélyesedő Zokogó majom nagyregényi szerkezete is. A csattanós novellisztikus részletek, a pro- és retrospektív betétek azonban itt már morajló történelmi mélyáramokat felkavaró, hömpölygő epikumba ágyazódnak. Roppant életanyagot, társadalomtörténeti és lélektani sorsvalóságot s több évtizedes idő- tartamnyi eseménytömeget ölel át ez a széliében (tényirodalmi méreteiben) és hosszában (történelmi folyamatívében) hatalmas távlatú kortabló. A kolozsvári külváros .szegénynegyedeinek a második világháború körüli nyomorúságát, tengődését követi nyomon, benne az író saját felnövekedésének motívumaival; műfailag így egyszerre egy egész közösség helyzetének, .szokásvilágának, figurarengetegének a feltérképezését végző (s a lumpen kispol- gáriságot átvilágító jellegében Fejes Endre Rozsdatemetőjével rokonítható) társadalmi regény, (közel)múltfeltáró történelmi regény, illetve egy középponti família és egy abból kiemelkedő tehetséges fiatalember pályáját megrajzoló önéletrajzi lélektani családregény vagy fejlődésregény. Egy a nagypolitika uralma alá szorított, szinte vegetatív létre kárhoztatott buja populáció, egy furcsán-meghatóan az életéért küzdő, az életben maradást, az élni akarást példázó népességcsoport freskója, amelyben a roncsolódás és a vitalitás lüktető életrealitása megszenvedett lét-tapasztalatok özönétől áradó látomássá duzzad. A létezésképletekké lényegülő emberi-alkati változatok forgataga, a legendáriummá fényesedő sorsszituációk kavalkádja valami me- sei-népeposzi ragyogást kap — mint például García Márqueznél vagy más modern mágikus realistánál. Nem véletlenül vallja Bálint Tibor legvonzóbb mestereinek a múlt századi nagy orosz klasszikusokat, a lélektan és a társadalmi erkölcs látnokait: „nekem a legnagyobb iskolát ők jelentették, Gogoltól Gorkijig”: s nem véletlenül hivatkozik a sejtelemszerű képiség, az igéző mozzanatok elementaritására, a csaknem tapintható testközeliség egzisztenciafelfedező mámorára: „a legelvontabb gondolatnak” is „a valóság emlékezetes alakú cövekéhez kipányvázva”, „képszerűen kell megjelennie”, s csak „a tapasztalás vérfestékéből kikevert” hangulat zsong tartósan az idegeinkben. A Zokogó majom maga is egyszeri tünemények forró magjából szikráztatja föl a megrendítő történelem vízió metafizikai ásóvá jú jelet éseit. A peremvilágban —
