Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája
Bertha Zoltán a „Sánta angyalok utcájában”— zajló vergődés a létezés határvidékére taszított, az önálló, cselekvő sorsintézés, a nagy történelem menetébe való beleszólás esélyétől is elütött — de közben folyvást a túlélés reményébe kapaszkodó — élet: a kelet- közép-európai kisnépi, magyar fátum jelképes tükre — miként már kárpát-medencei magyar írók (Dobos László, Gion Nándor stb.) panoramikus krónikáiban is. Ezt a groteszk esendőségében, virulásában és pusztulásában is emberarcú tenyészetet irdatlan messzeségből (a köznapi cselekményszálak közé Dos Passos-i montázstechnikával beékelt sajtókivágások — újsághírek, cíkkcímek apróhirdetések — által fájdalmasan vagy ironikusan jelzett kül- és belpolitikai mozgások távolából), de annál gyötrelmesebben sújtják a gazdasági válságtól a fegyverkezésen és magán a világháborún keresztül a Sztálin haláláig terjedő időszak csapásai. A főszereplő Vincze család tagjai különféleképpen próbálják a számukra merő fizikai brutalitássá egyszerűsödő történéseket és felső rendelkezéseket átvészelni vagy kikerülni. A részeges, durva, lecsúszott péksegéd apa — mint az örökös kudarc és újrakezdés szánalmassá idétlenedett bajnoka — hóbortos találmányokkal kísérletezik; a szelíd, matriarcha típusú anya önmegtagadó jósággal igyekszik oltalmazni az övéit, s lesz minden komisz kihasználtság ellenére is az érzelmi helytállás és kilábalás mintaadó megtestesülésévé; a léha úrhatnámságból és hőzöngő önámításból összegyúrt bizarr „panoptikumi” páros — a nagynéni, Böske és a „cipószájú” másodpincér, hektor — pedig élősködve, csavarogva, bűnözve keresi a szerencséjét. A mintegy „eposzi” állandó vonásokkal bíró, szinte mesei funkcióköröket betöltő magatartástípusok között, segítő és hátráltató kalandok szövevényében eszmélkedik a főhős kisfiú, Vincze Kálmán, aki roncstelepek, szeméthegyek szomszédságából, gyárfüstben fulladozó szűk utcák, a „zokogó majom" cégérével ékeskedő kocsma napszámosoktól, fuvarosoktól, házalóktól, züllött félbűnözőktől, szélhámosoktól, vallási fanatikusoktól hemzsegő környékéről érkezik az autentikus — mert a múlt vállalható és vállalhatatlan hagyatékáról részvétet, szolidaritást, a számadás ethoszát tanúsítva gondolkodó-ítélő-valló — értelmiségi hivatással betöltött felnőttkorba. A valaha félszeg kiskamasz, átélve anyjához fűződő vonzalmát (amelynek lélektani finomsága olyan, mint — a Freud utáni írók közül — Lawrence-nél) egy fájón-szép szerelem hatása alatt, vallás és művészet válaszútján (miként Joyce Ifjúkori önarcképének hőse) az utóbbi mellett döntve, a kolozsvári református kollégium ódon-te- kintélyes falai között, majd kemény fizikai próbatételek — családfenntartó alkalmi munkák — sodrában szilárdul olyan jellemmé, aki merészen szegül szembe a személyes múlt megtagadására kényszerítő sztálinista dogmákkal és közéleti erkölcstelenségekkel. Hűséges hovatartozás-tudattal ragaszkodik az anyai felismeréshez — „Hát az, hogy élünk (...), hogy nem cselekedtünk rosz- szat senki kárára — az nem hősiesség?” — hirdetvén: „a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszló szájak elé... Mert minden kisember sérült (...), nincs olyan elv vagy eszme, melynek fényénél fölöslegeseknek és ostobáknak ítélhetnők meg őket (...), az élet mélysége és magassága épp általuk méretik meg.” A regényalcím szerinti „élhetetlen család kálváriája” (a létezés belvárosába még be nem költözött emberiség szinekdochéja) a csonkult, kisemmi
