Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája
Bertha Zoltán lásától a műfaji árnyalatok kiszélesítésén át a „periferikusnak” ítélt életterületek érzékeny-kíváncsi felfedezéséig. Bálint Tibor korai novellisztikája (Csendes utca, 19Ó3, Angyaljárás a lépcsőházban, 1966) is meglepően érett ecsetkezeléssel és szemléleti frissességgel vázol olyan pillanatképeket, amelyekben a hangulati impresszióvá oldódó-párálló lelki történés az individuum modern nyugtalanságát vibráltatja. A külváros csetlő-botló alakjai furcsa karakterüket, sóvárgásaikat, képzelődéseiket, érzelmi csapongásaikat gomolygó belső monológok által nyilvánítják meg, s az emlékek, a sejtelmek és a vágyképzetek kavargását a leírás játszi festőisége, „vaskos impresszionizmusa” (Páskándi Géza) közvetíti. Az érzelmesség nemcsak a szereplők lelkivilágát, hanem az intuitív, átképzeléses jellemkörvonalazás „elvarázsoló” (romantikusszentimentális) tónusát, báját is meghatározza. Az anekdotikus realista novella imaginárius kihegyezése, a groteszk, fantasztikum térnyerése pedig már az érzelemközpontúság bölcseleti lényegének a felkutatási szándékát jelzi. Az irrealitásba lendülő abszurd példázatokban a gépimateriális álcivilizáció erőszakos hódításaival szemben az eredendő és természtes érzelmi értékek jelentik a humanitás biztosítékát; bornírt technicizálás a társadalmi diktatúra parancsmechanizmusaival szövetkezve igyekszik elfojtani az emberség elemi igényeit az örömre, a spontán játékra, az intim szeretet elidegeníthetetlen szabadságára, s mindezt a gyermeki tisztaság feltétlenségével a humánum alapját képviselő és megtestesítő lények védelmezik. Ez a tiltakozás a tömegelvű egyneműsítést hatalmi rendszerré emelő „atomkorszak” ellen szorosan kapcsolódik az angol-amerikai, francia és német (és más) irodalmakban ekkortájt végighullámzó válságérzethez és krízistudathoz, amely a különféle entrópiametaforákban, ironikus apokalipszisvíziókban, látomásos ellenutópiákban (Vonnegut, Barth, Brautigan, G. Michel, Dürrenmatt, Kipphardt és a többiek műveiben) oly pregnánsan vetül ki. (De természetesen kötődik az egyetemes magyar elbeszélésirodalomban ebben az időszakban kiváltképpen fölerősödő parabolisztikus-modelláló tendenciákhoz is.) A science-fiction elemekből épülő XX. századi negatív utópiák áramlatába tartozó Bálint-kisregény, az Önkéntes rózsák Sodomában (19Ó7) leleményesen zsúfolja össze a biblikus-archaikus és a tudományos-fantasztikus jövendölés, a morális prófécia, az abszurd szatíra, a gro- teszk-karikírozó komikum és a keserű, farce-os „black humour” jegyeit. Natura- lisztikus hevület, expresszionisztikus figyelmeztetés kíséri ebben a lírai-agitatív intelemben az elfajuló emberiség lehetséges végállapotának felidézését. Azt a rémálomszerűséget, amelyben dühöng a robotokkal felszerelkezett embercsökevé- nyek kíméletlen anyagi-hatalmi totalitarizmusa, s amelyben a hamis ésszerűség dehumanizáló folyamatát, a „legmiazmásabb mocsár, a lélek szittyósainak holt vizé”-t (Illyés Gyula), az atomháborús hőhalál és a belső degenerálódás infer- nális fenyegetését egy Sodorna kert nevezetű iszonyatos bűzös lápvidék jelképezi. A sokrétű modern bomlással — nevetséges-ijesztő szimbolikus inverzió szerint — pedig éppen az emberiség eszményi tulajdonságait hordozó robotgépek szállnak szembe, s késztetik menekülésre az életgyilkos mechanikusság és az alantas ösztöniség mételyének legfőbb megszemélyesítőit.
